Újpest:
(1) 787-2637

Krisztinaváros:
 (1) 201-0052

 

 

Ha támogatni kívánja az oldal fenntartását és fejlesztését, kattintson az Önt érdeklő hirdetésekre.
 
Visszajelzését ide várjuk:
 
webmaster@mancsok.hu
 
Köszönjük!

Hirdetések

   

MANCSOK

  ÁLLATTENYÉSZTÉS

tenyésztő

szaporító

  állatok

biológia

tenyészet kialakítása

szervezés

eljárás

egészségügy

  KUTYATARTÓKNAK

  MACSKATARTÓKNAK

  GÖRÉNYTARTÓKNAK

  NYÚLTARTÓKNAK

  EGÉSZSÉGVÉDELEM

  ELSŐSEGÉLY

  NEVELÉS

  TAKARMÁNYOZÁS

Tenyésztett állatok

 

Természetesen az állatok az állattenyésztés legfontosabb szereplői, a társállattenyésztésé pedig a társállatok. Ezért is fontos bemutatni az állatokkal kapcsolatos legfontosabb alapfogalmakat, mint a faj, a háziállat,  a végtermék állat, a társállat és a tenyészállat.

 

Faj

 

Az állatrendszertan legalapvetőbb egysége mind a vadállatok, mind pedig a háziállatok vonatkozásában a faj (species). Azokat az élőlényeket soroljuk egy fajba, amelyek hasonló alaki és élettani tulajdonságokkal rendelkeznek, közös a származásuk, képesek szaporodni, és az utódaik is termékenyek. A biológia sokszínűségéből adódóan a fajok határai nem határozhatók meg pontosan, ezért sokszor megállapodás kérdése, hogy az állatok mely csoportját tekintjük egy fajnak, és ez az ismeretek bővülésével gyakran változik is.

Az egyes fajok magasabb rendszertani csoportokba sorolhatók. Több faj alkot egy nemzetséget (genus), több nemzetség egy családot (familia), és a sor tovább folytatható. Ebbe a rendszertani besorolásba a vadállat és a háziállat fajok mindegyike beilleszthető. Az egyes fajokon belül további csoportokat alkothatnak a némileg eltérő, de közös tulajdonságokat hordozó egyedek. A legfontosabb különbség az, hogy a vadállat és a háziállat fajok kialakulása és fejlődése is eltérő, ezért a rendszertani felosztásuk is különbözik. A vadállat fajokon belül a legfontosabb rendszertani csoport neve az alfaj, a háziállat fajokon belül pedig a fajta

Az alfaj (subspecies) olyan vadállat csoport, amihez a faj jellegzetességein túlmutatóan bizonyos egyéb olyan közös tulajdonságokkal rendelkező egyedek tartoznak, amely tulajdonságok megkülönböztetik őket a faj többi egyedeitől. Az alfajokra leginkább meghatározott földrajzi elterjedés a jellemző, ezért a legtöbb alfaj tartós területi elkülönülés miatt mutat a faj többi tagjától eltérő jellegzetességeket. Az alfaj egy valódi rendszertani kategória, ami néha változatokra (varietas) osztható tovább, amelyek a nem tenyésztett állatfajok alfajain belüli, térben és időben állandónak tekinthető módosulatok.

A háziasított fajokon belül viszont nem alfajokat, hanem fajtákat (cultivar) különböztetünk meg. A fajta a faj többi egyedétől bizonyos meghatározott tulajdonságokban különböző tenyésztett állatok csoportját jelenti. A fajták létrejötte elsősorban annak köszönhető, hogy a háziállat fajokon belül a nagy távolságok, az eltérő életkörülmények és a különböző hasznosítási célok miatt jelentős különbségek alakultak ki, amelyek egymástól jól elkülönülő változatokat eredményeztek. Az emberre mindig is jellemző volt, hogy felfigyelt az állatok egyedi, különlegesnek vélt tulajdonságaira, mérlegelte azok hasznát, és ha elégedett volt ezekkel, akkor igyekezett előnyben részesíteni az ilyen egyedeket a tenyésztés során. A különlegességek szeretete is sok fajta kialakulásához vezetett. Így a fajta valójában nem rendszertani, hanem gazdasági fogalom, ami kizárólag háziasított fajokra, vagyis a termesztett növényekre és a tenyésztett állatokra alkalmazható. A fajtákra jellemző tulajdonságok közismertek, azokat a tenyésztők általában fajtaleírásban (standard) rögzítik. A fajták olyan előre kiszámítható értéket képviselnek, ami miatt a piac tartósan igényli az egyes fajtákhoz tartozó, vagyis fajtatiszta állatokat.

A tenyésztett fajtákon belül sokféle alcsoport lehetséges, amelyek közös jellemzője, hogy mind külső, mind pedig belső lényeges (értékmérő) tulajdonságaik vonatkozásában kiegyenlítettebbek, mint a fajta egésze. Ezek közül az alcsoportok közül alfabetikus sorrendben néhány:

  • család: általában egy kiemelkedő anyaállattól származó utódok csoportja
  • fajtaváltozat: olyan fajtán belüli állatcsoport, ami a fajta többi tagjától eltérő közös külső és belső tulajdonságokkal rendelkezik
  • populáció: az állatok egy bizonyos meghatározott köre, mint az egy helyen élő vagy közös tulajdonságot hordozó állatok
  • tájfajta: olyan fajtán belüli jellegzetes állatcsoport, aminek a kialakulása egy elkülönült földrajzi területhez köthető
  • tenyészet: egy tenyésztő által létrehozott állatcsoport, ami több generációs tenyésztői munka eredménye és a tulajdonságaiban általában kiegyenlítettebb, mint a fajtaátlag
  • tenyészvonal: egy fajtához tartozó, genotípusosan és fenotípusosan is egyöntetű, nagyrészt homozigóta állatok csoportja, amiben egy-egy kiemelkedő állat értékes tulajdonságait rögzítették
  • törzs: általában egy kiemelkedő apaállat leszármazottai
  • törzstenyészet: a fajta csúcsértékeit képviselő, általában tenyészállatokat előállító tenyészet
  • vérvonal: olyan vonal, amiben az állatok között rokoni kapcsolat áll fenn, mert a származásuk valamely kiemelkedő apaállatra vezethető vissza, de a vonal tagjai gyakran szorosabb rokonságban állnak a vonalalapító őssel, mint egymással
  • vonal: genotípusosan és fenotípusosan is egyöntetű, zárt körben tenyésztett állomány

A fajták szerepe kiemelkedő, de az állattenyésztés természetesen nem csak meghatározott fajtákhoz tartozó állatok tenyésztését jelenti. Bizonyos háziállat fajokon belül még nem alakultak ki fajták, máskor a tenyésztők a különböző fajtákhoz tartozó egyedek tudatos keresztezésével igyekeznek olyan előnyös tulajdonságokat hordozó állatokat (hibrideket) létrehozni, amelyekre kereslet mutatkozik. Emellett bizonyos célok érdekében fajtához nem tartozó állatokat is tenyészthetnek.

vissza az elejéhez

 

Háziállat

 

A háziállatok olyan állatfajokhoz tartoznak, amelyek kialakulása tudatos emberi beavatkozás, vagyis sok generáción át folytatott tenyésztői munka eredménye. Ez alól nincs kivétel. Azokat az állatfajokat, amelyek a szándékunk ellenére, maguktól csatlakoztak hozzánk, mint mondjuk a házi egér, a házi patkány, a házi légy vagy a ruhamoly, valójában semmilyen szempontból nem tekintjük háziállatnak. E fajok kialakulására és fejlődésére hatott ugyan az ember és annak a környezete, de nem fűződött érdekünk hozzá, ezért e fajok változása nem tudatos emberi beavatkozás eredménye. Ezeket a velünk élő állatokat ezért nem háziállatnak, hanem kommenzalistáknak (a kommenzializmus a különböző fajú élőlények együttélésének az a formája, ami az egyik fél számára teljesen közömbös, mert nincsen rá semmilyen hatással, míg a másik fél számára előnyökkel jár, vagyis haszna származik belőle) vagy élősködőknek (az élősködés vagy parazitizmus jellegzetessége az, hogy az együttélés előnyös az egyik faj számára, a másiknak pedig hátrányos) nevezzük.

A valódi háziasítás vagy domesztikáció a kommenzialisták és élősködők kialakulásától sok vonatkozásban eltérő folyamat. Ennek során az egyik faj, vagyis az ember tudatosan megváltoztatja a vadon élő állatokat, amelyekből háziállatok jönnek létre, vagyis a háziasítás a háziállatok kialakításának a folyamata. A háziasítás tehát tudatos emberi tevékenység, aminek az alapját az emberek azon antropológiai tulajdonsága adja, hogy mindig is fontos volt a számunkra az együttélés az állatokkal. Az első háziasítások folyamatát nem ismerjük pontosan, hiszen 1évezredekkel ezelőtt zajlottak, de rendelkezünk bizonyos elképzelésekkel. Az ember hosszú ideig élt együtt a természetben vadállatokkal, amelyek közül sok vadászott ránk vagy menekült előlünk. Elárvult vadállat kölyköket már az ősember is gyakran vitt haza, és az arra alkalmasokat megtartotta, mert felismerte, hogy előnye származik belőle. Így bizonyos fajok egyes csoportjait idővel az irányítása és a felügyelete alá vonta. A háziasítás folyamatának két alapfeltétele közül tehát az egyik az volt, hogy az ember felismerje a vadon élő állat hasznát. A másik pedig az, hogy az állat alkalmas legyen a háziasításra, vagyis olyan, amit képesek vagyunk irányítani. Mindig azokat a vadállat fajokat tudtuk a legkönnyebben háziasítani, amelyek a természetben is rangsor alapú csoportokban éltek, mert ezeknél az ember egyszerűen a falkavezér helyére állhatott, majd kiválogathatta azokat az egyedeket (általában az infantilisakat), amelyeket könnyen irányíthatott, vagyis már a kezdetektől fogva a saját szempontjaink alapján szelektáltuk és fogtuk tenyésztésbe az állatokat. Ezt a folyamatot nevezzük mesterséges kiválasztásnak vagy mesterséges szelekciónak. Az ember idővel felismerte, hogy bizonyos tulajdonságok öröklődnek, ezért arra törekedett, hogy az állományból a számára legkedvezőbb tulajdonságokat hordozó egyedeket tartsa meg és pároztassa. Így a mesterséges kiválasztás segítségével nem csak fennmaradtak, de fel is erősödtek a számunkra kívánatos tulajdonságok, míg a nem kívánatosak visszaszorultak, vagyis lépésről lépésre megváltoztattuk a természetből kiemelt állatokat, még ha eleinte ennek nem is voltunk teljesen a tudatában.

A természetben zajló természetes kiválasztódás és az ember által végzett mesterséges kiválasztás közé éles határvonal húzható. A természetes kiválasztódás mindig azokat az állatokat vagy állatcsoportokat részesítette előnyben, amelyek jobban tudtak alkalmazkodni a természetes körülményekhez, ami hozzájárult az élőlények fejlődéséhez, vagyis az evolúcióhoz. A mesterséges kiválasztás során viszont az ember részesített, illetve részesít előnyben bizonyos neki tetsző tulajdonságokkal rendelkező állatokat vagy állatcsoportokat, a saját érdekei és értékrendje alapján. Így némileg leegyszerűsítve a kettő között a legfontosabb különbség abban áll, hogy a természetes kiválogatódás az érintett faj, a mesterséges kiválasztás pedig az ember érdekeit szolgálja.

A háziasítás folyamata számos generáción át tartott, ami szintén aláhúzza az emberi tudatosság jelentőségét a háziállat fajok kialakulásában. Az ember a maga szempontjai alapján válogatta ki a tenyészállatokat, közben azok egyre jobban alkalmazkodtak az emberhez, valamint a természetestől eltérő életkörülményekhez és takarmányokhoz. Közben az állatok mind testi, mind pedig élettani szempontból megváltoztak. Bizonyos tulajdonságok felerősödtek, mások gyengültek, illetve új sajátosságok jelentek meg és terjedtek el a körükben. Különösen sokat változott az állatok testmérete és testformája, szőrzete és színe, viselkedése és táplálkozása, teljesítménye és szaporodása is. Végül a változások olyan jelentősek lettek, hogy a vadállat fajokból új, háziasított fajok alakultak ki.

Érdemes megemlíteni, hogy a háziasítás folyamata nem csak hátrányt jelentett a háziasított fajoknak, de bizonyos előnyökkel és védelemmel is járt. Az a kínai farkas alfaj például, amiből a ma élő kutyákat háziasítottuk, mára már teljesen kihalt. A kutyák viszont elterjedtek.

A háziasítás során bekövetkezett változások gyakran annyira jelentősek, hogy a háziállataink, ha visszakerülnek a természetbe, akkor a legtöbb rövid időn belül elpusztul. Azoknak az egyedeknek az utódai körében, amelyek életben maradnak, és képesek szaporodni is, idővel felerősödnek az eredeti vad ős tulajdonságai. Ez az elvadulás (dedomesztikáció) folyamata, ami ellentétes a háziasítással. Többek között ez történt Ausztráliában a korai bevándorlók elvadult kutyáival, a mai dingókkal is, amelyek házi kutyák leszármazottai ugyan, de a megjelenésükben és a viselkedésükben sok tekintetben inkább a kutya ősére, a már kihalt farkas alfajra hasonlítanak. 

vissza az elejéhez

 

Végtermék

 

Maga a végtermék szó egy állattenyésztési szakkifejezés. Sokaknak talán kissé lelketlennek tűnhet, de a szakemberek széles körben használják. A társállat-tenyésztés végtermékei általában azok az eladásra szánt állatok, amelyeket nem továbbtenyésztésre szánnak és nem is tenyésztenek tovább, általában társállat lesz belőlük. A megfelelő számú és minőségű végtermék előállítása a tenyésztői munka egyik legfontosabb célja. Általánosan elfogadott, hogy a tenyészállatok mellett a végtermék minősége határozza meg a leginkább a tenyésztői munka eredményességét. A végtermékként értékesített tenyésztett társállatok is több közös tulajdonsággal rendelkeznek:

  • tenyésztési program keretében több generációs tenyésztői munkával erre a célra hozták létre őket
  • küllemük, viselkedésük és teljesítményük megfelel a fajta elvárásainak
  • az örökletes és a fertőző betegségektől is mentesek
  • megfelelő higiéniájú, ingergazdag környezetben nevelkedtek (időben megkezdték a szocializációjukat és habituációjukat, valamint a nevelésüket)
  • megfelelő táplálásban részesültek
  • elvégezték a szükséges megelőző gyógykezeléseiket és vizsgálataikat
  • ivartalanították őket vagy az adásvételi szerződésben ivartalanítási záradékkal adják el
  • a fentieket megfelelően dokumentálták

Ezek egyben azok az általános elvárások is, amelyeket a tudatos vásárlók támasztanak a tenyésztőkkel szemben. Természetesen létezhetnek további kívánalmak is, de azok külön megállapodás tárgyát képezik. Könnyű belátni, hogy az ilyen elvárásoknak megfelelő végtermék előállítása magas költségekkel jár, ezért az igazi tenyésztők egyik jele az, hogy megfelelő árat kérnek az eladott állatokért, cserében viszont garanciákat is vállalnak. A magasabb vételár ellenére megéri az ilyen tenyésztőktől vásárolni, mert a minőség egy mindig megtérülő befektetés.

A vásárlás sikerének vannak további feltételei, köztük az, hogy a vevő megfontoltan döntsön, és ennek érdekében a vásárlás előtt tekintse meg a tenyészetet is. Kiemelkedően fontos az írásbeli adásvételi szerződés is, amiben a tenyésztő garanciákat vállal és elvárásokat fogalmaz meg a vevővel szemben. Ez általában tartalmazza azt is, hogy a végtermékként értékesített állat a tenyésztő engedélye nélkül nem tenyészthető tovább. Az engedély kiadását a tenyésztő feltételekhez kötheti. Az ilyen állat engedély nélküli tenyésztése nem csupán etikai probléma, hanem jogsértő magatartás is. Ezért az a leghelyesebb, hogy aki tenyészteni kíván, az vásároljon tenyészállatot, vagy egyezzen meg utólag a végtermékként értékesített állat tenyésztőjével. Emellett, természetesen, a vevőnek gondoskodnia kell a felelős állattartás egyéb feltételeinek a megteremtéséről is.

Szorosan kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz az ivartalanítás is. Mint már említettem, makacs áltudományos tévedések nehezítik a beavatkozás elterjedését, pedig az előnyei nehezen tagadhatók, hiszen 2-8 évvel meghosszabbítja az állatok életét, és határozott választóvonalat is jelent a tenyészállatok és a végtermék társállatok között. Az ivartalanítás ugyanis az ivarmirigyek (gonádok), vagyis a nőstény állatok petefészkeinek és a hím állatok heréinek az eltávolítását jelenti. Tenyészállat egyértelműen csak az lehet, amelyiknek működő ivarszervei vannak, de társállat lehet ivaros és ivartalanított állat is, annak ellenére, hogy a tulajdonképpen felesleges ivarmirigyek jelentős kockázatot, sok kellemetlenséget és egészségügyi problémát, összességében lényegesen rövidebb életet eredményeznek. Így az ivartalanítás egy fontos minőségnövelő és kockázatcsökkentő tényező is. Sajnos nem csak az ivartalanítás, de annak két formája, az ivarérés előtti (korai), és az ivarérés utáni ivartalanítás is a viták kereszttüzében áll. Ennek pedig az a következménye, hogy nem csak az érzelmileg szorosabban kötődő állattartók ivartalanítási kedve romlik, de még a tenyésztőké is. Pedig ha ivartalanítva értékesítenék a végtermék társállatokat, akkor nem kellene attól tartaniuk, hogy idővel tenyésztésbe fogják őket, vagy hogy a vevő nem teljesíti az adásvételi szerződés ivartalanítási záradékát, másrészt minőségileg magasabb szintet képviselő végterméket értékesíthetnének. Természetesen a korai ivartalanítás lehetősége a kutyákra és a macskákra szorítkozik. Kicsit más a helyzet a nyulakkal és a vadászgörényekkel. A nyulakat általában 5 hónapos kor után ivartalanítjuk és a méhüket is eltávolítjuk. A vadászgörények esetében pedig mindenféleképpen meg kell várni az ivarérést. Mindkét nemnél a leghelyesebb az első ivarzás első két hetében elvégeztetni.

vissza az elejéhez

 

Társállat

 

Társállatnak azokat az állatokat nevezzük, amelyeket azért tartunk, mert együtt kívánunk élni velük. Megosztjuk velük az életünket, amire szükségünk van és amibe jól beilleszkednek, ezért funkcionális és morális szempontból is egyre inkább családtagnak számítanak.

Sokféle állatot lehet társállatként tartani. A nagytestű állatok közül a legtöbben lovat, a kisállatok közül pedig általában kisemlős fajokat tartanak a legtöbben társállatként, de ez a státusz természetesen nem korlátozódik kizárólag ezekre a fajokra.

Az állati társakkal való együttélés igénye az ember alapvető antropológiai tulajdonsága. Már az ősidőktől fogva ismerünk példákat az emberek állatokkal való együttes temetkezésére, de sokáig leginkább csak az uralkodó osztály tagjai engedhették meg maguknak, hogy nem gazdasági célból állatokat tartsanak. Idővel ez elterjedt és a polgárosodás korára általánossá vált a hobbi jellegű állattartás. A kapcsolat emocionális jelentőségének felismerése a múlt század 80-as éveitől fogva erősödött fel. Ez elsőként az Egyesült Államokat, majd a többi fejlett országot is érintette. Ma már egyre többen kezelik családtagként a társállatokat, miközben a gazdasági célú állattartás is fennmaradt. Így ma ez a két állattartási forma egymás mellett él, vagyis előfordulhat, hogy az egyik szomszéd azért tart macskát, hogy megfogja az egeret, míg a másik családtagként tartja. Ugyanakkor egyre fokozódik a modern társadalmak elvárása az állattartókkal szemben, ezért ma már általánosan elfogadott követelmény a felelős állattartás szabályainak betartása.

A társállatok tartása tehát nem csak elszakadás az állatok gazdasági hasznosítástól, de szoros érzelmi kapcsolat is jellemzi, ami összeköti az állatot a tulajdonosával, illetve a többi vele együtt élő személlyel. Vannak, akik vitatják ennek a hasznát, de mára tudományosan is beigazolódott, hogy a kedvező élettani hatással van az emberre nézve. A társállattartók ugyanis aktívabb életmódot folytatnak, kevesebb stressz éri őket és kevésbé magányosak. Az állattartás segíti a gyermekek felelősségtudatának és szociális kapcsolatépítési képességének a fejlődését, valamint az idősek érzelmi és gondolkodási képességének a fenntartását. A társállattartók ritkábban betegednek meg keringési betegségekben, mert alacsonyabb vérnyomásuk, vércukruk és vérkoleszterin szintjük van, mint az azonos szociális környezetben élő állatot nem tartóknak. Így összességében elmondható, hogy a társállattartás javítja az életminőséget, mert csökkenti a testi és a mentális betegségek előfordulását is.

Ezt a rendkívül szoros kapcsolatot kell az állattenyésztőknek és a társállatokkal foglalkozó más szakembereknek (állatorvosoknak, kiképzőknek, kozmetikusoknak stb.) felismerni és szolgálni, ami jelentősen növeli a velük szemben támasztott elvárásokat.

Magukat az egyes társállat fajokat nem kívánom most bemutatni. Ez több forrásból is elérhető, többek között megtalálható Dr. Varga József szekszárdi állatorvos barátommal közösen írt Kedvenceink biológiája című könyvünkben.

vissza az elejéhez

 

Tenyészállat

 

A tenyészállatok létrehozása a tenyésztési munka egyik legfontosabb eszköze, de egyben annak célja is lehet. Az emlősök váltivarúak, így a tenyésztésükhöz ivarérett hím- és nőivarú állatokra is szükség van. A tenyészállatok közös jellegzetessége, hogy az állattenyésztők céltudatos munkával hozzák létre őket, vagyis a mindenkori kijelölt tenyésztési célnak megfelelő párosításokból származnak. Ennek megfelelően olyan genetikai tulajdonságokat hordoznak és örökítenek át az utódaikra, amelyeket a tenyésztőjük, illetve a tenyésztők közössége kívánatosnak tart. Emellett számos további közös jellegzetességeik is vannak a tenyészállatoknak:

  • rendelkeznek a fajtára és a vonalra jellemző, kívánatos küllemi jegyekkel
  • a viselkedésük megfelel a fajta elvárásainak
  • mentesek az örökletes és a fertőző betegségtől
  • képesek a kívánt teljesítményre
  • ezeket a tulajdonságaikat átörökítik az utódaikra

Nagyon fontos elöljáróban leszögezni, hogy elvileg használható ugyan tenyészállatként egy ismeretlen genetikai hátterű állat is, hiszen biológiailag alkalmas a szaporodásra, de ez állattenyésztési szempontból még akkor is óriási kockázatokat hordoz magában, ha különben minden szempontból alkalmasnak tűnik. Nagy ugyanis a valószínűsége annak, hogy nem azokat a tulajdonságokat örökíti majd tovább, amelyeket várnak tőle, mert az ilyen állat genetikai szempontból kiszámíthatatlan. Ha a tenyészállatokat, azok felmenőit több generáción át, valamint az utódait nem vizsgálják szigorúan és folyamatosan a legfontosabb értékmérő tulajdonságok (pl. a küllem, a viselkedés vagy mondjuk a teljesítmény) vonatkozásában, akkor az eredmény kiszámíthatatlan. Ha emellett nem szűrik az adott fajra és fajtára jellemző genetikai hibákra és fertőző betegségre sem, azzal súlyosan veszélyeztetik az utódok minőségét. Ezért az ilyen meggondolatlan vállalkozást nem állattenyésztésnek, hanem szaporításnak nevezzük.

A tenyésztői szervezetek általában a fajtaleírásban (standard) határozzák meg a kívánatos tulajdonságokat, törzskönyvet vezetnek a fajtatiszta állatok és az utódaik eredményeiről, és szakértők bevonásával határozzák meg azon szűrővizsgálatok körét, amelyeket a fajtán belül minden tenyészállaton el kell végeztetni. Fontos tenyésztésetikai elvárás, hogy ki kell zárni azokat az egyedeket a tenyésztésből, amelyek örökletes vagy fertőző betegségekkel terheltek. Ez ma már állatvédelmi törvényi előírás is. Ezért a tenyésztési célra nem hasznosítható tenyészállatokat kiselejtezik. Ezeket ivartalaníttatni kell, de a velük való bánásmód a tenyészetekben folyó munka színvonalának egyik fontos mutatója.

vissza az elejéhez

 

 

UGRÁS A KÖVETKEZŐ RÉSZHEZ

 

Dr. Csikós Károly Miklós
állatorvos
Mancsok Állatorvosi Rendelő

 

© MANCSOK, utolsó frissítés: 2018.