Újpest:
(1) 787-2637

Krisztinaváros:
 (1) 201-0052

 

 

Ha támogatni kívánja az oldal fenntartását és fejlesztését, kattintson az Önt érdeklő hirdetésekre.
 
Visszajelzését ide várjuk:
 
webmaster@mancsok.hu
 
Köszönjük!

Hirdetések

   

MANCSOK

  ÁLLATTENYÉSZTÉS

tenyésztő

szaporító

állat

  biológia

tenyészet kialakítása

szervezés

eljárás

egészségügy

  KUTYATARTÓKNAK

  MACSKATARTÓKNAK

  GÖRÉNYTARTÓKNAK

  NYÚLTARTÓKNAK

  EGÉSZSÉGVÉDELEM

  ELSŐSEGÉLY

  NEVELÉS

  TAKARMÁNYOZÁS

Az állattenyésztés biológiai alapjai

 

A biológia az élőlényekkel kapcsolatos tudomány. A biotechnológia kifejezés alatt pedig azokat a mesterséges eljárásokat értjük, amelyeknek biológiai alapja van. Az állattenyésztés, mint az állatok és az állati termékek előállításának a tudománya, az alkalmazott biológia egyik ága. Az állatok tenyésztése ugyanis biológiai alapokon nyugszik, ezért a tenyésztés biotechnológiai részfolyamatok láncolata.

Az alábbiakban az állattenyésztéshez kapcsolódó fontosabb biológiai alapismeretekről lesz szó, mint

Ezeket a témákat a linkekre kattintva is elérheti, majd a vissza az elejéhez linkre kattintva térhet ide vissza, illetve folyamatosan tovább is olvashatja.

 

Az ivarszervek felépítése

 

Az emlősállatok szervezetében az ivarszervek (organa genitalia) látják el a szaporodással kapcsolatos feladatokat. Az ivarszervek úgy alakulnak ki, hogy az embrionális fejlődés korai szakaszában két egymással párhuzamos csőrendszer jelenik meg, a Müller-féle cső és a Wolff-féle vezeték. Hormonális hatásra a nőivarú állatokban a Müller-féle csőből fejlődnek ki az ivarszervek, a Wolff-féle vezeték pedig elsorvad. A hímivarú állatokban ez a hormonhatás hiányában fordítva történik, vagyis a Wolff-féle vezetékből fejlődnek ki az ivarszervek, míg a Müller-féle cső fejlődik vissza. A párhuzamos csőrendszer végül sok szempontból hasonló felépítésű ivarszerveket eredményez, amennyiben azok egyik végén található az ivarmirigy (gonád), vagyis nőstény állatokban a két petefészek, hímekben pedig a két here, ami egy csőrendszerhez kapcsolódik, végül a húgyutakkal közösen nyílik a külvilágra. Magzati korban mindkét nemnél az ivarmirigyek elöl, a vesék mögött, a hasüregben találhatók, de kan állatokban általában a születés körüli időszakban a herék "leszállnak", vagyis a hasfalon található két lágyékgyűrűn át a herezacskókba kerülnek.

 

A nőivarú állatok ivarszervei

A nőivarú emlősállatok ivarszervei termelik a női ivarsejteket, vagyis a petesejteket, emellett a megtermékenyítésben is közreműködnek, valamint fontos szerepet játszanak a magzatok fejlődésében és a fialás folyamatában is. Ivarszerveik a két petefészek és a hozzájuk csatlakozó két petevezető, a méh, a hüvely és a péra, valamint tágabb értelemben a tejmirigyek is, amelyek az emlősállatok névadó járulékos nemi mirigyei. A női nemi szervek a petefészkektől a péráig összefüggő csőrendszert alkotnak. A tejmirigyek ettől elkülönülve, a hasfal bőre alatt foglalnak helyet.

A petefészkek (ovarium) a nőivarú állatok páros ivarmirigyei. A hasüregben, az azonos oldali vesék mögött helyeződnek. Feladatuk a női ivarsejtek, vagyis a petesejtek (ovum) előállítása és a hormontermelés. A petefészkek külső kéregállományában találhatók a petesejtek, amelyek osztódása már a magzati élet során befejeződik, ezért a számuk az ivarérésig változatlan, ezt követően csökken. A kéregállományban található megakadt fejlődésű petesejteket tüszőhámsejtek övezik, melyekkel együtt elsődleges tüszőknek nevezzük. Az ivari ciklus (ivarzás, tüzelés) kezdetén az agyalapi mirigyben termelődő tüszőérést serkentő hormon (FSH) hatására néhány elsődleges tüsző fejlődésnek indul és másodlagos tüszővé alakul, amiből létrejönnek az érett petesejtet tartalmazó Graaf-tüszők. Graaf-tüszőknek kettős tokja van. A fejlődésnek indult petesejtek körüli belső tokot alkotó hámsejtek belső elválasztású sejtekké alakulnak, amelyek elsősorban tüszőhormont (ösztrogéneket) termelnek. Ez felelős az ivarzási tünetek kialakulásáért és megindítja a méh nyálkahártya fejlődését is. A Graaf-tüszők tüszők érett petesejtjeinek az ellökődése a petefészekből a peteleválás (ovuláció), ami az agyalapi mirigyben termelődő sárgatest-képző hormon (LH) hatására következik be.

A peteleválás során ellökődött petesejtek a petevezető (tuba uterina) tölcsér alakú tágulatán át a petevezetőbe kerülnek, ahol a megtermékenyülésre várnak. A petefészken eközben a levált petesejtek helyén sárgatestek (corpus luteum) alakulnak ki, amelyek a vemhesség fennmaradását segítő sárgatest hormont (progeszteron) termelik. A párzást követően a petevezetőbe szintén eljutó ondósejtek által megtermékenyített petesejt a zigóta, ami osztódásba kezd. Kialakul az ún. hólyagcsíra, ami a méh üregébe kerül, ahol megtelepszik a sárgatest hormon által már előkészített méhfalban. Ez a nidáció folyamata. A megérett, de le nem vált Graaf-tüszők, valamint a levált, de meg nem termékenyült petesejtek idővel felszívódnak.

A méh (uterus) képezi a női ivarszervek legnagyobb részét. A kisemlősöknek csupán rövid osztatlan méhteste van, ami előrefelé két hosszú méhszarvra válik szét. A méhet hátul a méhnyak zárja el a hüvelytől és a külvilágtól. A méhnyakban található a méh záróizma. Amikor ez ellazul, akkor megnyílik a méh ürege a hüvely és a külvilág felé. Ez normálisan csak az ivarzáskor és a fialás során következik be, lehetővé téve a párosodás során a hüvelybe jutott ondósejtek, illetve fialáskor az érett magzatok áthaladását. A nidációt követően vemhes állatok méhének nyálkahártyáján képződik az anyai méhlepény, ami szorosan kapcsolódik az időközben kialakuló magzatburkok külső falán található magzati méhlepényhez. Az összekapcsolódott anyai és magzati méhlepényen át jut el az oxigén és a tápanyag az anya szervezetéből a magzatburkokba, onnan pedig a köldökzsinóron keresztül a magzatba. A salakanyagok egy része is ezen az úton jut vissza a magzat szervezetéből az anya vérkeringésébe.

A hüvely (vagina) a női ivarszervek méhnyak mögötti tágulékony szakasza, ami a párosodás és a szülés során játszik szerepet, és a rágcsálók kivételével ide torkollik a húgycső is. A hüvely külső, általában függőleges nyílása a péra (vulva), amit az izmos péraajkak tartanak zárva. Az ivarzás során a szuka kutyák és a nőstény vadászgörények pérája feltűnően, a nőstény macskáké és nyulaké viszont csekély mértékben duzzad meg csupán.

A tejmirigyek vagy emlők (glandula lactifera, mamma) járulékos nemi mirigyek, egyben az emlősállatok névadó jellegzetességei. Valójában módosult izzadságmirigyek és a bőr legnagyobb mirigyei. A helyeződésük, a számuk és az alakjuk is állatfajonként változó. A váladékuk az anyatej (lac). Az anyák kezdetben ezzel táplálják az újszülötteket. A tej általában fehér vagy sárga színű, állatfajonként változó sűrűségű, tápanyagokban gazdag folyadék. A ragadozók és néhány más emlősállat tejmirigyei a szülés után néhány napig különösen magas ellenanyag tartalmú tejet állítanak elő, amit föcstejnek (kolosztrum) nevezünk. A föcstejben található anyai ellenanyagok az élet első 24–48 órájában aktív formában nélkül felszívódnak az újszülöttek bélcsatornájából. Ilyenkor az újszülöttek nem emésztik meg a fehérje természetű ellenanyagokat, így azok a bélfalon át az újszülött vérpályájába kerülhetnek. A házinyúl nem termel föcstejet, így a fiókák kizárólag a magzati élet során, a méhlepényen keresztül kapnak az anyjuktól ellenanyagokat. Ez a ragadozóknál is megfigyelhető. A méhlepényen át és a föcstejjel kapott anyai ellenanyagok védik az újszülötteket azoktól a környezetben megtalálható kórokozó mikroorganizmusoktól, amelyekkel az anya találkozott és ellenük áthangolódott (vagyis védelmet alakított ki). 

 

A hímivarú állatok ivarszervei

A hímivarú emlősállatok fajfenntartásban betöltött elsődleges feladata a hímivarsejtek előállítása és a nőstény állatok megtermékenyítésének elősegítése. Ivarszerveik a két here és mellékhere, az összetérő ondóvezetők és a hímvessző, valamint a járulékos nemi mirigyek. A heréktől a hímvesszőben futó húgycsőig a hím nemi szervek is összefüggő csőrendszert képeznek.

A here (testis) a hímivarú emlősállatok páros ivarmirigye, ami a mellékherével együtt általában a herezacskókban helyezkedik el. Baknyulakban a herék visszacsúszhatnak a hasüregbe. Elsősorban sejtképző szervek, mert a bennük található kanyargós csőrendszerben keletkeznek és fejlődnek a hímivarsejtek, vagyis az ondósejtek (spermium), másrészt a kötőszövetükben található Leydig-féle sejtek szteroid hormonokat, elsősorban tesztoszteront termelnek.

Az embriókban a két here a petefészkekhez hasonlóan a hasüregben, közvetlenül a vesék mögött található. A hashártyából egy kettőzet, a gubernákulum alakul ki, ami a here hátulsó részétől a herezacskó aljáig húzódik. Ez a magzati fejlődés végén elkezd összehúzódni, aminek hatására a fialás idejére a herék már a vesék és a lágyékgyűrűk között félúton találhatók a hasüregben, majd a megszületés után a lágyékgyűrűn és a lágyékcsatornán át a herezacskóba kerülnek. Ez a kisemlős társállatok közül kutyákban következik be legkésőbb, általában 35-50 nappal a születés után, de a választásig, ami legkorábban 8 hetes korban történhet, meg kell történnie. A félheréjűség örökletes, ezért ha nem szállt le mindkét here, akkor a kölyök nem alkalmas a továbbtenyésztésre. A félheréjűség amúgy a macskákon gyakoribb.

A mellékherék (epididymis) közvetlenül a herékre fekszenek. A bennük található csőrendszerben tárolódnak és érnek tovább az ondósejtek.

Az ondóvezetők (ductus deferens) a két mellékherétől a here ütőerével és visszerével közösen a kétoldali lágyékgyűrűn át lépnek be a hasüregbe, ahol egy rövid szárú Y-t alkotva összetérnek, majd közösen a húgycsőbe szájadzanak. Magömlés során az ondó ezen az útvonalon át ürül.

A hímvessző (penis) egy izmos szerv, ami jelentős mennyiségű vér felvételére és ezáltal merevedésre képes. A benne futó húgycső vezeti a külvilágra a vizeletet és az ondót is. A péniszt nyugalmi állapotban egy bőrlebeny, a tasak vagy fityma (praeputium) borítja. A kutyák és a vadászgörények hímvesszőjében egy csont van, az ivarérett kandúrok és hím vadászgörények hímvesszőjének a felületén pedig tövisek találhatók. A kutyák hímvesszőjének tövén kétoldalt merevedésekor meglehetősen nagy, gömb alakú képletek (bulbus glandis) dudorodnak ki, ami normális jelenség.

A járulékos nemi mirigyek váladéka az ondóvezetőbe ürül és az ondó fontos összetevője. Táplálja az ondósejteket, szabályozza a sav-bázis egyensúlyt és segíti az ondósejtek mozgását. A hím állatoknak többféle járulékos nemi mirigyük lehet. A páros Cowper-mirigyek (glandulae bulbourethrales) a hímvessző tövénél helyeződnek. A kandúrok legfontosabb járulékos nemi mirigyei. A nyulaké fejletlen, a kutyáké és a vadászgörényeké pedig hiányzik. A dülmirigy (prostata) a húgyhólyag nyakán található. A kutyáknak és a vadászgörényeknek ez az egyetlen járulékos nemi mirigye, a nyulaké is fejlett, a házi macskáké viszont csökevényes. A páros ondóhólyagok (vesicula seminalis) pedig a húgyhólyag mögött találhatók. Baknyulakban a dülmirigy mellett ezek is fejlett járulékos nemi mirigyek és a váladékuk az ondó jelentős részét képezi, a ragadozóké hiányzik.

Az ondó (sperma) a herék, a mellékherék és a járulékos nemi mirigyek által termelt, általában szürkésfehér színű váladék. Sokmilliós nagyságrendben tartalmaz ondósejteket, amelyek a herékben keletkeztek és a mellékherékben érnek tovább, emellett a járulékos nemi mirigyekben termelődő folyékony ondóplazma alkotja. Az ondósejtek a párosodás során kerülnek a női nemi utakba. Itt válnak termékenyítőképessé, vagyis itt zajlik le a végső érésük, amit kapacitációnak nevezünk. Az ondósejtek felépítése is jellegzetes. A fejük általában ovális, az elülső részét az akroszóma sapka borítja és hátul egy hosszú, vékony és mozgékony farok csatlakozik hozzá. Az akroszóma sapkában találhatók azok az enzimek, amelyek a találkozáskor feloldják a petesejt burkát. A fejben van a DNS-t tartalmazó sejtmag. Ezt a nyak köti össze a mozgékony farokkal, ami a kapacitációt követően osztorszerűen csapkodva mozgatja az ivarsejtet.

vissza az elejéhez

 

A szaporodás folyamata

 

Az állattenyésztést az állatok szaporodásbiológiai folyamatainak összessége teszi lehetővé. Ezek közül érdemes a legfontosabbakat röviden bemutatni.

 

Az ivarsejtek előállítása

Az emlősállatok váltivarúak és belső megtermékenyítéssel szaporodnak, vagyis a természetben mindig két különböző ivarú egyed hoz létre közös genetikai örökséggel rendelkező utódokat. Ezt ivaros szaporodásnak is nevezzük, ami az ivarsejtek (gaméták) segítségével következik be.

Az emlősállatok sejtjei kettéosztódással szaporodnak, aminek eredményeként egy sejtből mindig kettő keletkezik. Az osztódás leggyakoribb formája a számtartó osztódás (mitózis). Ennek során a sejtmagban található páros kromoszómák megkettőződnek, így teljes kromoszómakészlet kerül mindkét utódsejtbe. Az ilyen sejteket diploid sejteknek is nevezzük. A genetikai kódot (DNS) a sejtmagi kromoszómák hordozzák. A sejtosztódás másik, ritka formája a számfelező osztódás (meiózis), aminek során a kromoszómák nem kettőződnek meg, hanem mindegyik kromoszómapárból csak az egyik kerül át az utódsejtekbe. Az így létrejött sejtek a fajra jellemző kromoszómaszám felével rendelkeznek. Ezek a haploid sejtek. A két (nő és hímnemű) haploid ivarsejt egyesülésével újra diploid sejt (a zigóta) jön létre.

Az ivarsejtek kialakulása tehát több számtartó (mitózis) és egy számfelező (meiózis) osztódással történik. A nőivarú ivarsejtek a petesejtek (ovum), amelyek a nőivarú állatok ivarmirigyeiben, a petefészkekben termelődnek. Ezek nagy sejtek és nem képesek önállóan mozogni. A hím ivarsejtek az ondósejtek (spermium), amelyek a hímivarú állatok ivarmirigyeiben, a herékben termelődnek. Apró, mozgékony sejtek. Az ivarsejtek érése a nőstény egyedekben ciklikusan, a hímekben pedig az ivarzási szezon idején általában folyamatosan zajlik.

 

Az ivarzás

Az állattenyésztés szempontjából az egyik legkiemelkedőbb jelentőségű szaporodásbiológiai folyamat az ivarzás (oestrus). Ennek felismerése és tudatos kihasználása az állattenyésztés alapvető feladata, a biotechnológia fontos része.

A legtöbb állatfaj nőivarú egyedeinek ivarzása meghatározott időszakonként jelentkező ciklusokban zajlik. Az ivari ciklusok (ivarzások) során válnak a nőstények fogamzóképessé, vagyis alkalmassá a megtermékenyítésre. A ciklusok több fázisban zajlanak. Az egyes állatfajokban különbözőek az egyes fázisok, mert eltérő ideig és változatos tünetekkel jelentkeznek. Mégis a ciklusokra jellemző, hogy alapvetően három fázisból állnak, amelyek közül az elsőt valamennyi állatfajban a tüszőérés jellemzi, ezért ezt tüszőfázisnak (follikuláris fázisnak) nevezzük. Ezt követi a valódi ivarzás (ösztrusz), amikor spontán módon (kutya, rágcsálók) vagy a párzás mint provokáció hatására (házi macska, vadászgörény, házinyúl) leválnak az érett petesejtek (ovuláció). Végül a ciklus utolsó fázisában levált petesejtek helyén sárgatestek alakulnak ki a petefészkeken, ezért ezt a szakaszt sárgatestfázisnak (luteális fázisnak) nevezzük. Azokon az állatfajokon, amelyek peteleválása csak provokáció hatására következik be, a párosodás hatására szintén sárgatestfázis alakul ki, de annak elmaradása esetén ez nem következik be. Ilyenkor az érett, de a petefészekről le nem vált tüszők felszívódnak, amit ivarzások közötti szakasznak (interösztrusz) nevezünk. Az egyes ciklusok (tüszőfázis-valódi ivarzás-sárgatestfázis vagy tüszőfázis-valódi ivarzás-ivarzások közötti szakasz) lezajlása után a meg nem termékenyült nőstény állatok vagy azonnal, vagy egy hosszabb-rövidebb ivarilag inaktív időszak (anösztrusz) után lendülnek újabb ciklusba.

Az ivarzás tünetei a nőstények ciklusának tüszőfázisában jelennek meg, ezért ezt a szakaszt előivarzásnak (proösztrusz) is szokás nevezni. Általában a valódi ivarzás (ösztrusz) alatt válnak a tünetek a legintenzívebbekké. Végül a sárgatest fázis alatt fokozatosan enyhülnek és elmúlnak a tünetek, ezért ezt a szakaszt utóivarzásnak (posztösztrusz) is hívjuk. Vannak állatfajok, amelyek ivarzása jól látható testi tünetekben nyilvánul meg (kutya, vadászgörény), másokra inkább csak a viselkedési változások jellemzőek (házi macska, házinyúl). A nőstény kisemlősök testi tünetekben is megnyilvánuló ivarzását szokás tüzelésnek is nevezni, ezért az élénk testi ivarzási tüneteket mutató fajok, így a szuka kutyák és a nőstény vadászgörények is tüzelnek. Az inkább csak viselkedési jelekben megnyilvánuló ivarzás kevesebbek által ismert neve a bagzás, ami a nőstény macskák és nyulak ivarzására jellemző. Ezt a kifejezést néhányan felcserélik a tüzeléssel, vagyis azt mondják, hogy az ivarzó házimacska tüzel. Sokan a hímivarú állatok ivarilag aktív szezon alatti viselkedését is bagzásnak nevezik.

Azokat az állatokat tekintjük ivarérettnek, amelyek ivarsejteket állítanak elő, vagyis a nőstény állatok akkor válnak ivaréretté, amikor először ivarzanak, a kanok pedig akkor, amikor megindul az ondótermelésük. Az ivarérettség kialakulása azonban időben általában megelőzi az állat teljes testi kifejlődését és a szaporodásra való alkalmassá válását is. Akkor tekintünk egy állatot tenyészérettnek, amikor az ivarérett állat már minden szempontból alkalmassá vált a szaporodásra. Az ivarérettség és a tenyészérettség bekövetkezését az állat faja, fajtája, ivara, genetikai vonala, tartáskörülményei és takarmányozása, valamint az évszak is befolyásolja. A legtöbb kisemlős akkor válik tenyészéretté, amikor elérik a kifejlett kori testtömegük 75-100%-át és már rendszeresen ivarzanak, de a tenyésztésbe vétel vonatkozásában tekintetbe kell venni más tényezőket, így az életkort is. A tenyésztői szervezetek általában fajtánként határozzák meg a tenyésztésbevétel legkorábbi engedélyezett időpontját. Ha az ivarérett állatok a tenyészérettség elérése előtt párosodnak, akkor károsodhatnak ők és a magzataik is, de a túl késői tenyésztésbe vétel is okozhat problémákat.

Ivarzási időszak vagy ivarilag aktív szezon alatt általában az évnek azt a részét értjük, amikor a nőivarú állatok ivarzanak, vagyis fogamzó képessé válnak. A nőstények csak az ivarzási időszakban állítanak elő érett ivarsejteket. Ekkor alakulnak ki az ivarzás tünetei és válnak hajlandóvá a párzásra, vagyis ilyenkor termékenyíthetők meg. A legtöbb faj nőivarú egyedei a szezon ideje alatt általában ismételten, ciklikusan ivarzanak, de a kutyák jellemzően csupán évente kétszer. Olykor a hímivarú állatok szezonálisan jelentkező ivarilag aktív időszakát is ivarzásnak nevezik. Sok faj hímjei szinte állandóan készek a párzásra, de egyes állatfajok, így a vadászgörény vagy a házinyúl hímjei csak szezonálisan alkalmasak erre, vagyis csak az év egy meghatározott szakaszában képesek megtermékenyíteni az ivarzó nőivarú állatokat.

Az ivarérés, az ivarzások időzítése és azok folyamata is neurohormonális szabályozás alatt áll. A központi karmester szerepét a hipotalamusz játssza, ami az agy hormontermelő elkülönült része. A hipotalamusz egyik legfőbb feladata az idegrendszer és a hormonrendszer közötti kapcsolat megteremtése. Idegi impulzusok hatására többféle hormont, többek között gonadotropint felszabadító hormont (GnRH) állít elő. Ez szabályozza a másik központi endokrin szerv, az agyalapi mirigy (hipofízis) tüszőérést serkentő hormon (FSH) és sárgatest-képző hormon (LH) termelését. Ezek az ivarmirigyek működését szabályozó (gondatropin) hormonok, amelyek közvetlenül az ivarmirigyekre, vagyis a petefészkekre és a herékre hatnak, kulcsszerepet játszva az állatok ivari működésének szabályozásában. A feladataik nőivarú állatokban:

  1. A nőivarú állatok ivarzásának első lépése a tüszőérés, amit az agyalapi mirigyben termelődő tüszőérést serkentő hormon (FSH) vált ki. Ennek a hormonnak a hatására a kisemlősökben általában egyszerre több a fejlődésében megakadt petefészek tüsző kezd el érni. Ezek egyre több tüszőhormont (ösztrogéneket) termelnek, amiből a legtöbbet az érett Graaf-tüszők belső tokjának hámsejtjei állítanak elő. Ez a hormon váltja ki az ivarzás tüneteit. A szabályozási sor tehát így néz ki: központi idegrendszer idegi impulzusai a hipotalamuszban GnRH termelődése az agyalapi mirigyben FSH termelődése a tüszők érése és a tüszőhormon termelődése tünetekben is megnyilvánuló ivarzás.

  2. Az érett petesejtek leválását a petefészekről a szintén az agyalapi mirigyben termelődő sárgatest képző hormon (LH) idézi elő. Ez a hormon a ciklus részeként spontán módon (kutya, rágcsálók) vagy a párosodás (provokáció) hatására termelődik (házi macska, vadászgörény, házinyúl). A hatására a petefészekről levált tüszők helyén termelődő sárgatestek (corpus luteum) sárgatesthormont (progeszteront) termelnek, ami a vemhesség fenntartását segíti elő. A szabályozási sor: központi idegrendszer idegi impulzusai a hipotalamuszban GnRH termelődése az agyalapi mirigyben LH termelődése peteleválás és a sárgatestek, valamint a sárgatest hormon termelődése vemhesség.

Ezek a hormonok a hímivarú állatok esetén is fontos szabályozó szerepet játszanak.

A megtermékenyítés

A megtermékenyítésre (vemhesítésre) a nőivarú állatok ivarzásakor kerül sor, vagyis akkor, amikor a petesejtek megértek. Ilyenkor a hím és a női haploid ivarsejtekből, vagyis az ondósejtból és a petesejtből úgy alakul ki az adott állatfajra jellemző páros kromoszómaszámú utódsejt (a zigóta), hogy a nőivarú állatok ivarzásakor a párzás vagy a mesterséges megtermékenyítés segítségével a hím állat szervezetéből a nőstény szervezetébe került haploid ondósejtek egyesülnek a szintén haploid petesejtekkel. A  hím érett ondósejtjei előbb a nőivarú állat hüvelyébe kerülnek, majd a kapacitációjukat követően aktív mozgással eljutnak a nyitott méhnyakon és a méhen át a petevezetőbe, ahol a levált érett petesejtek várakoznak. Az ivarsejtek egyesülésével megtörténik a megtermékenyülés (fecundatio vagy fertilisatio) és az így létrejött megtermékenyült (diploid) sejtet nevezzük zigótának. A zigóta minden kromoszómája a két gaméta kromoszómáinak összeadódásából keletkezett, vagyis mindkét szülő genetikai örökségét hordozza. A megtermékenyülést követően a nőivarú állatot vemhesnek nevezzük.

Maga a párzás egy összetett viselkedési folyamat, ami azzal kezdődik, hogy az érett petesejtekkel rendelkező nőstények vonzani kezdik a hímeket, amit általában udvarlás követ. Végül az állatok felveszik a fajra jellemző párzási testtartást, vagyis a nőstény kitámasztja a hátulsó lábait, a hím ráugrik és a megmerevedett hímvesszője (erekció) behatol nőstény hüvelyébe. Ezt követően a hím állat párzómozgásokat végez, vagyis ritmusosan előrelöki és hátramozdítja a medencéjét, ami a hímvessző makkján és a hüvely csiklóján súrlódást idéz elő. Ez az ingerlés váltja ki az ondó hüvelybe lövellését, vagyis a magömlést (ejakuláció), valamint a provokált (indukált) ovulációjú állatokban a peteleválást is. A párzás eredményeként kialakuló orgazmus a hipotalamuszból oxitocin ürülésével jár, ami a hüvely és a méh összehúzódásait is segíti. A hüvelybe ürült ondósejtek átesnek a végső érésen (kapacitáció), ezáltal képessé válnak a megtermékenyítésre. Ezt követően elindulnak a petevezető felé. A levált petesejtek viszont passzív módon kerülnek a petevezetőbe, ahol tovább érnek és alkalmassá válnak a megtermékenyülésre. Az érett petesejtek meglehetősen rövid ideig (általában egy napig) életképesek, ezért is javítja a provokált peteleválás a megtermékenyülés esélyét. A belövellt ondósejtek sokkal tovább, nagyjából 4-5 napig élnek, de korlátozott az energiatartalékuk, ezért csak a megfelelő kémiai (kemotaktikus) ingerek hatására indulnak el, majd gyorsan, percenként mintegy 3 mm-es sebességgel haladnak a petevezető felé az ivarzás során a tüszőhormon hatására megnyílt méhnyakon, valamint a méhtesten és a méhszarvon át. A petevezetőben az ondósejtek a petesejtek vaskos külső burkához tapadnak, leválik a bontó enzimeket tartalmazó akroszóma sapkájuk, és az elsőként áthatoló ondósejt sejthártyája egyesül a petesejtével. Ez akadályozza a többi ondósejt átjutását. Az első ondósejt maganyaga bekerül a petesejtbe, amivel megtörténik a megtermékenyülés és a zigóta rövidesen osztódni kezd.

Abban az esetben, ha spontán módon vagy a párzás hatására megtörtént a peteleválás, de a levált petesejtek egyike sem termékenyült meg, abban az esetben is sárgatestek képződnek a levált petesejtek helyén a petefészken, amelyek idővel elsorvadnak és felszívódnak. Ezzel megszűnik a sárgatest hormon termelése, és leválik a hormon hatására felépült méh nyálkahártya is. Ez az állatok esetében nem jár az emberhez hasonló tünetekkel, vagyis görcsökkel és vérzéssel. A legtöbb emlősállat esetén a vérzés, ha egyáltalán jelentkezik, az ivarzás (tüzelés) időszakára esik. A megérett, de le nem vált petesejtek pedig felszívódnak.

 

A vemhesség

A vemhesség a megtermékenyülést követő nidációval kezdődik és az ellésig vagy fialásig tart. A hossza, vagyis a vehem kihordása állatfajonként és esetenként is változó. A ciklusosan ivarzó állatoknál (pl. macska) általában az ivarzások elmaradása, a tartósan ivarzó állatoknál (pl. vadászgörény) pedig az ivarzás alábbhagyása jelzi elsőként. A vemhességet emellett jellegzetes viselkedésbeli és testi változások is kísérik, de ezek a jelek nem mindig egyértelműek és a vemhesség az első heteket követően is csupán állatorvosi vizsgálómódszerekkel mutatható ki biztosan.

A zigóta osztódásba kezd és kialakul belőle a hólyagcsíra (blasztociszta), ami emlősállatokban passzív módon kerül a méhbe, ahol megtelepszik az erre már felkészült nyálkahártyába. A felrepedt tüszők helyén ugyanis sárgatestek alakulnak ki, amelyek sárgatest hormont (progeszteron) termelnek. Ez utóbbi hatására dúsan erezetté és mirigyessé válik, megvastagszik a méh nyálkahártyája, amivel felkészül a hólyagcsíra beágyazódására. Ez a nidáció vagy implantáció folyamata, amit a vemhesség kezdetének tekintünk.

A hólyagcsíra megtelepedését követően tovább folytatódnak az osztódások, vagyis az egyedfejlődés, aminek három méhen belüli szakaszát különítjük el:

  1. Barázdálódási szakasz (blasztogenezis): Amikor a hólyagcsírából kialakul az ébrény.
  2. Embrionális fejlődés szakasza (embriogenezis): Az ébrény magzattá fejlődik.
  3. Magzati fejlődés szakasza (fötogenezis): Teljesen kifejlődik a magzat, végül megszületik az újszülött.

Mint arról már volt szó, az emlősállatok petevezetőjében kialakuló zigóták már a méh felé való vándorlás során mitózisba, vagyis számtartó osztódásba kezdenek. Ezek az osztódó sejtek együtt maradnak és a felületük szederszerűen barázdálttá válik, ezért a folyamatot barázdálódásnak is nevezik. Kialakul a szedercsíra (morula), majd a hólyagcsíra (blasztociszta) állapot. Mindkettő az alakjáról kapta a nevét. A hólyagcsíra beágyazódik a méh már előkészített nyálkahártyájába, majd az alján fokozatosan behorpad, és létrejön a bélcsíra (gasztrula), aminek már van egy nyílása, az ősszáj, valamint belső (endoderma) és külső csíralemeze (ektoderma) is, a belső üregét pedig testüregnek nevezzük. Ezután megkezdődik a középső csíralemez (mezoderma) kialakulása, végül egy második nyílás, az újszáj is megjelenik szemben az ősszájjal. Az ősszáj a későbbiekben végbélnyílásként működik, az újszáj pedig a táplálék bevitelére szolgál. A hólyagcsíra állapot során megkezdődik a különböző szövetek kialakulása is, vagyis a külső csíralemezéből létrejön az idegszövet, valamint a hámszövet egy része, a belső csíralemezből a légutak és az emésztőcsatorna mellett több más szerv hámja, míg a középső csíralemezből a különböző kötőszövetek, az izomszövetek és néhány hám alakul ki. Az emlősök méhen belüli fejlődő alakjait a test és a főbb szervrendszerek kialakulásáig ébrénynek (embrió) nevezzük, majd ezt követően a születésig magzatnak (fetus). Az újszülöttek bizonyos sejtjeinek az osztódása a halálig tart, ilyenek a vérsejtek és a hámsejtek, más sejteké pedig a fejlődés egy bizonyos szakaszában befejeződik, mint az ideg- vagy az izomsejteké.

Az ébrényeket és a magzatokat a méhen belül az idővel fokozatosan kialakuló magzatburkok veszik körül, ami három részből áll:

  1. Magzating vagy lábhólyag (amnion): Ez alakul ki a legkorábban. Az ébrényt és az abból kialakuló magzatot veszi körül, amelyek így a magzatingben található valódi magzatvízben úsznak. Ez egy tiszta, színtelen és sűrű, tojásfehérjére emlékeztető állagú folyadék. A magzatvíz a magzatot védi és a fialás során a szülőutat síkosítja.

  2. Savós burok (chorion): A magzatburkok külső felülete. Bolyhok nőnek belőle a méh nyálkahártyájába, amivel együtt a részben anyai, részben pedig magzati eredetű méhlepényt (placenta) alkotják. A méhlepényen át jut el a tápanyag és oxigén az anya vérkeringéséből a magzatéba, a salakanyagok egy része pedig vissza. Így az anya keringése úgy áll szoros kapcsolatban a magzatéval, hogy közben teljesen elkülönül. A méhlepényt a magzattal a köldökzsinór (chorda umbilicalis) köti össze.

  3. Húgytömlő vagy vízhólyag (allantois): A magzatburkok utoljára kialakuló része. A nevét onnan kapta, hogy a magzat vizeletét gyűjti össze, amit a köldökzsinórban futó húgyinda vezet ide a magzat húgyhólyagjából. Vízszerű tartalmát álmagzatvíznek is nevezik. A fialás elején a vízhólyag a méhszáj kitágításában játszik szerepet.

 

Fialás vagy ellés

A vemhességnek általában a fialás vet véget, amikor a magzatok és a magzati képletek (a magzatburkok és a méhlepény) kiürülnek az anyaállat szervezetéből. A születendő utódok száma alapján egyet ellő (unipara) és többet ellő (multipara) fajokat különböztetünk meg. Az egyet ellő fajok utódainak a világrahozatalát általában ellésnek nevezik, a többet ellő fajok esetében inkább fialásról beszélnek. A kisemlős társállatok a többet ellők közé tartóznak, ezért fialnak.

A vemhesség során a fialás közeledtét az jelzi, hogy az emlősállatok hasa eléri a legnagyobb méretét. A hasizmok végül elernyednek, ezért a has megereszkedik, kétoldalt a horpasz és a faroktő besüpped. A tejmirigyek is megnagyobbodnak, és a vemhesség végén gyakran lehet tejszerű váladékot fejni belőlük. Az is egy jellemző előjel, hogy a fialás előtti napon a sárgatest hormon (progeszteron) szintjének csökkenése következtében csökken az anya testhőmérséklete, majd hamarosan újra emelkedni kezd. Ez a jelenség a szuka kutyákon a legkifejezettebb, és meglehetősen megbízhatóan jelzi a fialás közeledtét.

Közvetlenül a fialás előtt a péraajkak megduzzadnak, és a méhnyak megnyílásával nyálkás váladék kezd szivárogni a hüvelyből. A vemhes nőstény nyugtalanná válik, járkál, fekszik-kel, gyakran ürít vizeletet, zihálni kezd és az izgatott fészeképítés (fészekátépítés) is a fialás közeli megindulására hívja fel a figyelmet. Ez valójában már annak az előkészítő szakasza.

A magzat világrajövetelének folyamatát négy szakaszra osztjuk:

  1. Előkészítő szakasz: Az anya nyugtalankodni kezd, ellazulnak a medence szalagjai, a szülőút vizenyősen beszűrődik és tágulékonnyá válik.

  2. Megnyílási vagy tágulási szakasz: Megkezdődnek a méh összehúzódásai, kitágul a méhnyak, miközben a magzat a szülőútba igazodik. Az anya egyre nyugtalanabb, általában zihál és erőlködik, néha bélsarat vagy vizeletet ürít. Általában a húgytömlő vagy vízhólyag jelenik meg elsőként a szülőútban. Ez az érett magzat vizeletét tartalmazza (álmagzatvíz), vagyis vízszerűen híg. A vízhólyag a fialás során a méhszáj megnyitásában is szerepet játszik, ezért nem ajánlott idő előtt felrepeszteni.

  3. Kitolási szakasz: A vízhólyag távozását követően a méhizomzat és a hasizmok összehúzódásának (tolófájások) hatására megjelenik a szülőútban a magzating vagy lábhólyag, és benne a magzat. A magzatingben sűrű, tojásfehérje szerűen nyúlós folyadék veszi körül a magzatot. Ez általában még a méhen belül felreped, így az újszülöttek a sikamlós magzatvízzel együtt jönnek világra. Az anya a tolófájások idején elfekszik vagy vizelésszerű testtartást vesz fel.

  4. Utószakasz: A fájások enyhülnek, és eltávozik a magzatburkok maradéka. Ilyenkor a burok külső felületét alkotó méhlepény (placenta) a többi maradékkal együtt távozik.

A fialás folyamata összetett neurohormonális szabályozás alatt áll. Ennek első lépése az, hogy a már érett magzatok mellékvese kérgének egyre fokozódó kortizol hormon termelése tüszőhormon termelést vált ki az anyában. Így a tüszőhormon szintjének megemelkedése az első hormonális változás az ellés során az anya szervezetében. Ez készíti fel a méh falának sima izomzatát az összehúzódásra és a méhnyakat a megnyílásra, emellett a prosztaglandin E2 (PGE2) elválasztását is serkenti, ami kiváltja a sárgatestek felszívódását. A sárgatest hormon szint csökkenése szintén hozzájárul a méh összehúzódó képességének fokozódásához, egyben a tejtermelési hormon (prolaktin) elválasztásának a növeléséhez vezet az agyalapi mirigy elülső lebenyében. Ugyanakkor a méh nyúlását érzékelő receptorok idegi úton serkentik az oxitocin hormon elválasztást, ami a hipotalamuszban termelődik, de az agyalapi mirigy hátulsó lebenyéből szabadul fel. Az oxitocin hatására beindulnak a méhösszehúzódások, amiket eleinte jósló fájásoknak nevezünk. A magzat ezek hatására a fialást segítő testtartást vesz fel a szülőútban és a fájásokat kísérő ismételt méhösszehúzódások hatására a méhnyak irányába mozog, amivel maga is hozzájárul a méhnyak kitágulásához. A tüszőhormon emellett serkenti az anyában a relaxin hormon elválasztását is, amitől ellazulnak a medence szalagjai és annak álízülete is. E folyamatok eredményeként végül megnyílik a méhszáj, az oxitocin egyre hevesebb méhösszehúzódásokat vált ki és a magzat a külvilágra ürül, vagyis megszületik. Végül eltávozik a magzatburkok maradéka.

A fialást követő időszakban elkezdődik a visszaalakulás (involúció), aminek során az anyaméh a nyálkahártyája begyógyul, a fala visszaalakul a nyugalmi állapotába és a méh újra megkisebbedik. A hüvelyből ilyenkor egyre tisztább, tojásfehérjére emlékeztető, nyúlós kifolyás jelentkezik, ami idővel eltűnik.

Érdemes megismerni néhány a fialáshoz kapcsolódó gyakran használt kifejezést. A prenatális szó azt jelenti, hogy a születés előtt, a perinatális a születés körüli, a posztnatális pedig mindaz, ami a születés után történik.

 

Az alomnevelés

Az emlősállatok egy további biológiai jellegzetessége az újszülöttekről való gondoskodás, vagyis a többet ellőknél az alomnevelés folyamata. Az emlős név onnan ered, hogy a fialást követő időszakban az anyák a tejmirigyeik (emlőik) által termelt anyatejjel táplálják, vagyis szoptatják az utódaikat. Az alomnevelés a szoptatás végéig, vagyis a választásig tart. Ennek az időszaknak az elején valamennyi kisemlősnél a kicsinyek kizárólagos tápláléka az anyatej. Ezért az anyatej minden olyan tápanyagot tartalmaz, amire az újszülöttek életben maradásához és fejlődéséhez szükség van.

Azok az állatfajok, amelyek legalább részben az anyatejjel adják át az anyai ellenanyagokat az utódaiknak, az ellés utáni első napokban magas ellenanyag tartalmú főcstejet (kolosztrum) is termelnek. A házinyúl viszont nem ad át anyatejjel ellenanyagokat, ezért az első 1-2 napon általában nem is szoptatja a fiókáit.

Ha kevés a tej, mert nagy az alomszám, vagy az anya nem képes az újszülöttjeit megfelelően táplálni, akkor azok áthelyezhetők más alomnevelő nőstényekhez. Ezt dajkásításnak nevezzük. Így viszonylag egyszerűen megmenthetők az anyatejhez nem jutó kölykök, és az alomszám kiegyenlítésével csökkenthető a sokat ellő anyaállatok megterhelése. A leghelyesebb minél korábban sort keríteni a dajkásításra, mert idővel csökken az anyák fogadókészsége, de a szoptatás kezdetén gyakran még más fajú állatok kicsinyeit is elfogadják és felnevelik.

Mesterséges nevelésről akkor beszélünk, ha az anya nélkül maradt (elárvult vagy elhagyott), illetve szoptatni képtelen anyák nem dajkásítható kölykeit az ember anyatej vagy tejpótló tápszer etetésével neveli fel. Ennek egyik változata az, ha az anya tudja ugyan szoptatni a kicsinyeit, de kevés a teje, ezért csak kiegészítő etetést kell a kölyköknek biztosítani. Ez kezdetben általában tejpótló tápszer, később a szoptató anyák vagy a kölykök etetésére alkalmas jó minőségű takarmány is lehet.

 

Az elválasztás

Az elválasztás egy folyamat, aminek során az utódok felkészülnek a kizárólagos anyai gondoskodástól és anyatej fogyasztástól való elszakadásra. Azzal kezdődik, hogy a kölykök a szoptatás késői időszakában az anyatej mellett elkezdik az anyjuk táplálékát (vagy a számukra biztosított kiegészítő etetést) is fogyasztani. Ezáltal lassan és fokozatosan áttérnek a szilárd táplálék hasznosítására, ami lehetővé teszi a tejtáplálás abbahagyását. Eközben fokozatosan csökken, majd meg is szűnik az anya tejelválasztása. Az anyák petefészkeinek működése általában csak a kölykök teljes elválasztását követően indul újra, bár egyes fajoknál az a szoptatás, sőt, olykor még a vemhesség alatt is fennmaradhat. Akkor tekintjük a kölyköket teljesen elválaszthatónak, amikor már egyáltalán nem igényelnek anyatejet. Jelenleg ennek a legkorábbi időpontát az állatvédelmi törvény 8 hetes életkorban szabja meg.

vissza az elejéhez

 

Örökléstani alapismeretek

 

Az örökléstan (genetika) olyan tudomány, ami elsősorban a biológiai tulajdonságok átöröklésével foglalkozik. Megalapítójának Johann Gregor Mendelt tartjuk, aki a XIX. században a korát jócskán megelőzve több alapvető örökléstani törvényszerűséget fedezett fel. A kromoszómaelméletet Thomas Hunt Morgan dolgozta ki 1910-ben, a genetikai kódot hordozó dezoxiribonukleinsav (DNS) szerkezetét pedig James Watson és Francis Crick 1953-ban tisztázta. Az utóbbi évtizedekben pedig már sikerült feltérképezni az ember és több állatfaj teljes genetikai anyagát is.

Az állatok genetikai kódja dezoxiribonukleinsav (DNS) molekulákban van rögzítve, amelyek a sejtek magjában a kromoszómáknak nevezett, hiszton fehérjéket is tartalmazó makromolekulákba csomagolva találhatók. Az emlősállatok szervezetét felépítő testi sejtek magjában mindig a fajra jellemző számú páros kromoszóma található. A kromoszómákban található DNS molekula az örökletes információk hordozása mellett szabályozza a sejtek felépítését és működését is.

A DNS egy hosszú kettős spirál alakú molekula. Két hosszú szára van, amelyek a hossztengelyük körül felcsavarodtak. A két szár cukorból (dezoxiribóz) és foszfátból áll, innen kapta a DNS molekula a nevét is. A két párhuzamosan futó szárat négy különböző bázisból (adenin, citozin, guanin és timin) kialakuló bázispárok létrafokokként kötik össze. Ezek a bázispárok elvileg szinte végtelen számú kombinációban sorakozhatnak egymás után, ezért ez a felépítés különösen alkalmassá teszi a DNS molekulát a kódolt információk rögzítésére. A létra szárai csupán szerkezeti elemek, kizárólag a fokokat alkotó bázispárok kódolják az örökletes (genetikai) információt.

Géneknek azokat a hosszú nukleinsav szakaszokat nevezzük, amelyek egy fehérjét kódolnak. A gén kifejezés a görög eredetet jelentő genos szóból származik. A gének több tripletből állnak. Három egymást követő bázispár alkot egy triplet, ami egy-egy aminosavat kódol.  A génben található tripletek sorrendje határozza meg a fehérjéket alkotó egy vagy több aminosav lánc, vagyis a fehérje felépítését. A fehérjék kulcsszerepet játszanak a biológiai folyamatokban. Egy részük a szervezet működésében játszik kulcsszerepet, vagyis az anyagcserében (enzimek), a szabályozásban (hormonok), a védekezésben (ellenanyagok) és a különböző anyagok szállításában (szállítófehérjék) vesz részt, mások a szervezet felépítéséhez nélkülözhetetlenek (strukturális fehérjék), de emellett a fehérjék lehetnek tartalék tápanyagok és méreganyagok is. A gének a fehérjék révén egyedül vagy más génekkel együtt határozzák meg az élő szervezetek egyes tulajdonságait.

A DNS molekulán tárolt tulajdonságok megjelenése a génkifejeződés. Ez egy folyamat, ami a DNS szakasz ribonukleinsavra (RNS) történő átírásával kezdődik (transzkripció), majd az RNS molekulák által átvett kód segítségével a riboszómákon fehérjék képződésével folytatódik (transzláció). Vagyis a génkifejeződés mindig a DNS  RNS fehérje tulajdonság irányban zajlik.

Az élőlények azon tulajdonságainak összességét, amelyeket kizárólag a DNS-ben kódolt genetikai kód határoz meg, genotípusnak nevezzük. Azonban még a teljesen azonos genetikai hátterű egyedek, mint az egypetéjű ikrek is mutathatnak eltéréseket, mert a tulajdonságaik kialakulására a környezet is hatással van, vagyis a megjelenést mindig az örökletes és a szerzett tulajdonságok összessége határozza meg, amit fenotípusnak nevezünk. Ha az egyik ikertestvér szőrét lenyírják vagy eltöri a lábát, az nem jelenik meg a másikon. Nehezíti az öröklődés vizsgálatát, hogy az egyes tulajdonságok kialakulására eltérő mértékben hat a genetika és a környezet. Vagyis a különböző tulajdonságok örökölhetősége (heritabilitás) eltérő, a megjelenésükben kisebb vagy nagyobb szerepet játszhat a genotípus és a környezet szervezetre gyakorolt hatása. Ennek mértékét az örökölhetőségi együtthatóval fejezzük ki, amit h2 értéknek is neveznek. Az örökölhetőségi együttható a fenotípusos tulajdonságoknak az a hányada, amelyet genetikai tényezők határoznak meg. A képlete:

                                                                     genotípusos variancia

örökölhetőségi együttható (h2) = ---------------------------

                                                                    fenotípusos variancia

        

Az örökölhetőség kifejezhető szám és százalék formában is. Ha számként adják meg, akkor az értéke 0 és 1 között változik. Ha a h2 = 0, akkor az adott tulajdonság egyáltalán nem örökölhető, az egyedek közti fenotípusos különbségeket kizárólag a környezeti tényezők (pl. sérülések) okozzák. Ha a h2 = 1, akkor viszont a tulajdonság fenotípusos megjelenése megegyezik a genotípussal, mert a megjelenését kizárólag az örökítő anyag befolyásolta. A legtöbb tulajdonság h2 értéke a két érték között van, vagyis mindkettő hat az adott tulajdonság kialakulására. Minél közelebb van az érték 0-hoz (0%), annál kisebb az adott tulajdonság örökölhetősége, és minél közelebb van 1-hez (100%), annál nagyobb.  

Ma már azt is tudjuk, hogy az egyes gének mindig ugyanazon a kromoszómán, méghozzá a DNS egy meghatározott helyén foglalnak helyet, amit a gén helyének (lokusznak) is nevezünk. Vagyis a gének mindig ugyanannak a kromoszómának ugyanazon lokuszán találhatók. Mivel az emlősállatok minden testi sejtje diploid, vagyis minden kromoszómából kettő (egy-egy pár) található, és az adott tulajdonságot kódoló gén lokusza mindkettőn megegyezik, ezért a páros kromoszómák ugyanazon lokuszán található géneket változatoknak (alléleknek vagy allélpároknak) is nevezzük. Az allélpárok, vagyis a kromoszómapár azonos lokuszán található gének közösen határoznak meg egy-egy tulajdonságot. Mivel az állatok az egyik kromoszómájukat az anyjuktól, a párját pedig az apjuktól öröklik, így a meghatározott lokuszokon található allélpárok felét is a két szülő valamelyikétől kapták, ezért azok lehetnek egyformák, de különbözőek is. Azokat az egyedeket, amelyeknél az azonos helyen található allélpár megegyezik egymással, az adott tulajdonság vonatkozásában homozigótának nevezzük. Ha az azonos lokuszon található allélpár tagjai különbözők, akkor az állat heterozigóta, vagyis az adott tulajdonság vonatkozásában eltérő géneket örökölt a szüleitől. A lokusz és az allél kifejezések gyakran használatosak, ezért érdemes megjegyezni ezeket.

A homozigóta állatok csoportja egy bizonyos tulajdonság tekintetében a megjelenésükben egyöntetűbbek, mint a heterozigóták. Az ugyanis, hogy az állat homozigóta vagy heterozigóta, meghatározhatja a szóban forgó tulajdonság megjelenését is. A homozigóta állatoknál egyszerű a helyzet, mert mindkét kromoszóma azonos lokuszán (lokuszain) ugyanaz a gén található, így az általuk kódolt tulajdonság szabadon érvényesülhet. A heterozigóta állatokban viszont az azonos lokuszon található, de eltérő gének érvényesülésére több különböző lehetőség is adódik:

  1. Dominancia hatás. Ha egy tulajdonságot meghatározó allélpár egyik génje jelenik csak meg a heterozigóta egyedekben, akkor ezt a gént meghatározó, uralkodó vagy domináns génnek nevezzük. Az a gén pedig, amelyik által kódolt tulajdonság ilyenkor rejtve marad a rejtett, lappangó vagy recesszív gén. A gyakorlatban a domináns és a recesszív kifejezések használata terjedt el, ezért érdemes megtanulni ezeket.

  2. A dominancia hiánya. Ha a heterozigóta allélpár mindkét tagja részt vesz a fenotípus kialakításában (homodinám öröklődés), akkor az többféleképpen is történhet:

  • Mozaikhatás: olykor a két tulajdonság mozaikszerűen jelenik meg. Ilyenkor a két tulajdonság elegye jelentkezik a heterozigóta utódokon. Ha vörös és fehér szőrszínről van szó, akkor az érintett állatok szőrszálai keverten vörösek és fehérek is lesznek, ami deres színárnyalatot eredményez. Másként fogalmazva ilyenkor mindkét tulajdonság megjelenik, van vörös és fehér szőrszál is, de együtt, ezért deres színűnek látjuk az állatot. Ezt ezért összeadódó (additív) öröklődésnek is nevezik.

  • Kompromisszumhatás: Ez azt jelenti, hogy a heterozigóta utódokban a homozigóta ősök tulajdonságai közti állapot jelentkezik, vagyis a fenti példánál maradva az érintett állat szőrszálai egységesen fakó színűek lesznek.

  • Kodominancia vagy intermedier hatás: A harmadik lehetőség pedig az, hogy a heterozigótákban egyszerűen az allélpár mindkét tagja megjelenik. Ez a forma a vércsoportok öröklődésére jellemző, az AB vércsoportú emberek mind ilyen heterozigóták.

Az egyes gének kölcsönhatásai azonban nem merülnek ki az azonos allélon található gének közötti (intraallél) kölcsönhatásokban, mert a tulajdonságok megjelenését gyakran nem egy, hanem ugyanazon a kromoszómán több allélon található gének, olykor másik kromoszómán található gének is befolyásolják. Az eltérő lokuszon található kettő vagy több gén külcsönhatását nevezzük interallél kölcsönhatásnak, és ezek  nagyon megbonyolítják az öröklődési folyamatokat.

Az egyes tulajdonságok nemzedékeken át történő átadása az öröklésmenet. Ma már sokféle egyszerű és összetett öröklésmenetet ismerünk, amelyek egymástól több vonatkozásban is különböznek. Ezeket általában három fő jellegzetességük alapján írjuk le, ezek:

  1. az érintett kromoszóma típusa,
  2. az érintett lokuszok száma és
  3. a genotípus hatása a fenotípusra.

A továbbiakban az egyes öröklésmenetek mellett a génkifejeződést befolyásoló egyéb tényezőkkel is foglalkozunk.

 

Az érintett kromoszóma típusa

A szervezetet felépítő testi sejtek magjában mindig a fajra jellemző páros számú kromoszóma található. Ezek közül mindig az egyik kromoszómapár határozza meg az egyed ivarát, ezért ezeket ivari kromoszómáknak (gonoszómáknak) nevezzük. A többi kromoszómapár pedig az úgynevezett testi kromoszóma (autoszóma). Minden testi sejtben több pár testi kromoszóma és csupán egyetlen pár ivari kromoszóma van. Az autoszómák és a gonoszómák sok vonatkozásban eltérően működnek.

A testi kromoszómákon (autoszóma) található gén vagy gének kódolta tulajdonságok esetén autoszómális öröklésmenetetről beszélünk. A legtöbb örökletes tulajdonság autoszómális, mert a legtöbb gén a testi kromoszómákon van kódolva. A páros testi kromoszómák azonos lokuszán található gének megjelenése elsősorban attól függ, hogy domináns vagy recesszív természetűek. A labrador retrieverek fekete szőrszínét egy domináns gén határozza meg, míg a csokoládé színt kódoló gén recesszív. Ezért a fekete szín autoszómális domináns öröklésmenetet, a csokoládé szín pedig autoszómális recesszív öröklésmenetet követő tulajdonság. Ilyenkor a domináns fekete gént hordozó homozigóta és a mindkét gént hordozó heterozigóta állatok a megjelenésükben egyaránt fekete színűek, csak a homozigóta barna génnel rendelkező egyedek barnák (csokoládé színűek).

Az ivari kromoszómákon (gonoszóma) található gének kódolta tulajdonságok öröklődését gonoszómális öröklésmenetnek nevezzük. A gonoszómákon kevesebb tulajdonság génje található, mint a testieken, de ez a kromoszómapár határozza meg az utód nemét. Ennek és a gonoszómákon kódolt egyéb tulajdonságok öröklőde is eltérő jellegzetességet mutat.

A testi kromoszómák mindig X alakúak, az emlősök ivari kromoszómái viszont lehetnek X és Y alakúak is. Ennek megfelelően a gonoszómákat X vagy Y kromoszómáknak nevezzük. Már bemutattuk, hogy az ivarsejtjek nem az adott fajra jellemző teljes, páros számú kromoszómagarnitúrát tartalmazzák, hanem mindegyik kromoszómapárból csupán az egyiket, ezért ezek haploid sejtek. Mivel a nőivarú állatok diploid testi sejtjeinek két X kromoszómája van, ezért a haploid női ivarsejt, vagyis a petesejt minden esetben egy X ivari kromoszómát hordozhat. A hímivarú állatok diploid testi sejtjeiben padig egy X és mellette egy Y kromoszóma található, ezért a szintén haploid hímivarsejtek, vagyis az ondósejtek vagy egy X, vagy pedig egy Y ivari kromoszómát hordoznak. Így a megtermékenyülés során a nőivarú és a hímivarú ivarsejt egyesüléséből létrejött diploid zigótába e kettő kombinációi, vagyis az anyai X mellé egy apai X, vagy pedig az anyai X mellé egy apai Y ivari kromoszóma kerülhet. Ennek megfelelően az utód nőnemű (XX gonoszómák), vagy pedig hímnemű (XY kromoszómák) lesz. Az utód nemét ugyani mindig az dönti el, hogy rendelkezik-e Y kromoszómával vagy sem.

A gonoszómák további jellegzetessége, hogy az egyik blokkolja a másikat. Az Y kromoszóma minden esetben blokkolja az X kromoszómát, ezért Y komoszómával is rendelkező állatok mindig hímivarúak. Ha egy állatnak két X kromoszómája van, vagyis nincsen Y kromoszómája, akkor mindig nőivarú, és az egyik X kromoszóma blokkolja a másikat. A blokkolás a két ivari kromoszóma különlegessége, és azt eredményezi, hogy dominanciától függetlenül csak az egyiken található gének fejeződnek ki, a másik gátlás alatt marad, ami gyakran teszi különlegessé a gonoszómális öröklésmenetet. A nőstények egyes sejtjeiben véletlenszerű, hogy melyik X kromoszóma blokkolja a másikat. Ez az magzati egyedfejlődés folyamán dől el, így a korai szakaszban kialakuló szövetekben előfordulhat, hogy még a közös eredetű és hasonló funkciót ellátó sejtek különböző csoportjaiban is más és más gonoszóma jelenik meg. A hímeknél nincs ilyen, mindig az Y kromoszóma az, ami elnyomja az X kromoszómát, pontosabban annak azonos szakaszait. Mivel azonban az Y gonoszóma meglehetősen rövid, az egyik karja teljesen hiányzik (ezért Y), aminek több következménye is lehet. Egyrészt a hím nemi jelleget meghatározó géneken kívül meglehetősen kevés információ található rajta, másrészt pedig a vele párban található X gonoszóma az egyik leghosszabb, ezért számos olyan a sejtek anyagcseréjét szabályozzák gént is tartalmaz, amelyek gátlás hiányában szabadon érvényesülhetnek.

A fent elmondottak miatt a nőstény állatok gyakran hordoznak olyan X kromoszómához kötött recesszív tulajdonságokat, amelyek nem jelennek meg a fenotípusukban, mert a gátolt gonoszómán találhatók. A hímivarú utódjaikon viszont ez a tulajdonság megjelenhet, mert az Y kromoszóma rövidsége miatt a gátlás csak az X kromoszóma egy részére terjed ki. További példa a macskák X-kromoszómájához kötődő színváltozatokat kódoló gének. A vörös (valójában narancs, orange) és a fekete szőrszín egyaránt az X gonoszómához kötött domináns tulajdonság, ráadásul ezek az allélok, vagyis mindig az X kromoszómák azonos lokuszán találhatók. A heterozigóta nőstényeken ezért mind a két gén megjelenhet, mert a már említett gátlás miatt a fejlődés korai szakaszában a hámsejtekben inaktiválódik az egyik X-kromoszóma, így azon a területen, ahol a heterozigóta nőstény fekete gént hordozó gonoszómája gátlódik, vörös folt alakul ki, ahol pedig a vörös (narancs) gént hordozó gonoszóma gátlódik, ott fekete lesz a terület. Így a nőstény házi macska bundáján változatos eloszlásban lehetnek fekete és vörös területek, vagyis létrejöhet a kalikó és a teknőctarka színváltozat. A kandúroknak viszont csak egyetlen X kromoszómájuk van, az Y kromoszómának ez a szakasza pedig hiányzik, ezért vagy csak feketék, vagy csak vörösek lehetnek, de feketék és vörösek is (kalikók vagy teknőctarkák) nem.

Az állati sejtekben a sejtmagi DNS-en (nDNS) kívül is van DNS, mégpedig a mitokondriumokban, amit mitokondriális DNS-nek (mtDNS) neveznek. Ez utóbbi csak néhány fehérje és RNS molekulát kódol, ezért viszonylag ritka a mitokondriális öröklésmenet. Az érdekessége a leginkább abban áll, hogy a mitokondrium valaha egy endoszimbionta baktérium volt, vagyis egy olyan mikroorganizmus, ami a sejtekbe bejutva nem károsította, hanem (energiatermeléssel) segítette azokat, ezért idővel csak azok a sejtek maradtak fenn, amelyek fertőzöttek voltak. Ráadásul minden emlős csak az anyjától örökli a mitokondriumait, mert a zigótába csak a petesejtből kerülnek mitokondriumok , de a megtermékenyítő spermiumból nem.

Az elmúlt mintegy másfél milliárd évben a sejtek és a bennük található mitokondriumok együtt fejlődtek. A mitokondriális DNS leegyszerűsödött és ma már csak kevés gént tartalmaz, így könnyen vizsgálható. Kiderült, hogy viszonylag gyakran és nagy rendszerességgel mutálódik,  ezért a mutációk kialakulásának átlagos üteme, valamint a kialakult mutációk földrajzi szétterjedése alapján ki lehet következtetni, hogy mennyi ideje és hol élt egy adott faj közös mitokondriális őse, pontosabban a közös mitokondriális ősanya. Ezt szokás mitokondriális Évának nevezni, akitől a faj minden ma élő egyede származik. Ez nem jelenti azt, hogy a mitokondriális Éva volt a faj első nőivarú egyede, a mitokondriumait ő is az anyjától örökölte, de az biztos, hogy nem lehet nála fiatalabb a faj. Az emberiség mitokondriális Évája mintegy 150 000 évvel ezelőtt élt, valószínűleg Kelet-Afrikában, míg a kutyáké nagyjából 15 ezer éve, és a mai Kína területén.

 

Az érintett lokuszok száma

Már volt szó róla, hogy az érintett lokuszok, vagyis a tulajdonság kialakulásában szereplő gének száma is befolyásolja a tulajdonságok öröklődését. A legegyszerűbb helyzet az, ha egy lokuszon található allélpár határozza meg az adott tulajdonságot. Ilyenkor monogenetikus öröklésmenetről beszülünk. Az oligogenetikus öröklésmenet esetén néhány, a poligenetikus öröklésmenetekben pedig sok lokuszon található gén játszik szerepet a tulajdonság kialakításában, ezért az utóbbiak már összetett öröklésmeneteket eredményeznek.

A szintén említett Mendel által felfedezett törvényszerűségek kizárólag a monogenetikus öröklésmenetekre, vagyis az egyetlen génpár által meghatározott tulajdonságokra vonatkoznak. Ő az ivarosan szaporodó homozigóta növényekkel kísérletezve matematikai módszerekkel elemezte a megfigyeléseit, így több olyan alapvető törvényszerűséget fedezett fel, amelyek örök érvényűek. A legfontosabbak:

  1. Uniformitás törvénye. Ez a törvény azt mondja ki, hogy ha eltérő homozigóta géneket (DD és rr) hordozó szülőket keresztezünk (DD x rr), akkor az első utódnemzedék (F1) összes tagja azonos megjelenésű heterozigóta (Dr) lesz.

  2. Hasadás törvénye. Ez azon a felismerésen alapszik, hogy az előbb említett első generáció (F1) egyöntetű domináns megjelenése ellenére a szülői tulajdonságok nem olvadnak össze, mert az első generációt továbbtenyésztve a második (F2) utódnemzedékben újra megjelennek az eltérő tulajdonságok. Az első utódnemzedék keresztezéséből (Dr x Dr) részben (25%-ban) domináns gént hordozó homozigóta (DD), részben (50%-ban) heterozigóta (Dr) utódok keletkeznek, amelyek mind a domináns tulajdonságot mutatják, de a második utódgeneráció egynegyede (25%) recesszív géneket öröklő homozigóta (rr) lesz, és az utóbbiakon újra megjelenik a recesszív gén által kódolt tulajdonság.

  3. Független öröklődés törvénye. Ez a törvény pedig arról szól, hogy a különböző monogenetikus tulajdonságok egymástól függetlenül öröklődnek, mert minden gén csupán egy tulajdonságot befolyásol.

Az egynél több lokuszon található gének által meghatározott tulajdonságok oligogenetikus vagy poligenetikus öröklésmenete rendkívül sokféle lehet. Ilyenkor a tulajdonságok öröklődésében nem lehet a fentiekhez hasonló matematikai összefüggéseket felfedezni. A sok gén által meghatározott tulajdonságok kialakulását ugyanis a gének bonyolult egymásra hatása is befolyásolja, vagyis sok tényező határozza meg a tulajdonság megjelenését. Ezek közül néhány fontosabb:

  • Sokszor csak azokban az állatokban jelenik meg a tulajdonság, amelyek a küszöbérték feletti számban örökölték a kódolásában résztvevő géneket.

  • Előfordulhat az is, hogy egy vagy több domináns génnek részleges (inkomplett) a penetrációja, ezért nem minden érintett egyeden jelenik meg a tulajdonság.

  • Korlátozó hatással lehet a gének kifejeződésére az episztázis jelensége is, amikor egy gén jelenléte elnyomja, vagyis részben vagy teljesen megakadályozza egy másik gén kifejeződését. Ilyenkor a másik gén lehet az azonos lokuszon található allélpár, de lehet más kromoszómán is. Az elnyomó gént episztatikus génnek, az elnyomottat hiposztatikus génnek nevezik.

  • A közeli lokuszon található allélok között genetikai kapcsolat állhat fenn. Ilyenkor a kapcsolódó gének általában együtt öröklődnek, ami felborítja a gének eloszlásának szokásos rendjét.

  • Bizonyos tulajdonságok kialakulásában a genetikai háttér mellett a környezeti tényezők is szerepet játszanak. Ilyenkor bizonyos meghatározó külső körülmények hiányában nem jelenik meg a tulajdonság. Az ilyen öröklésmenetet több tényező által meghatározott vagy multifaktoriális öröklésmenetnek nevezzük.

A genetikailag kódolt tulajdonságok lehetnek minőségi (kvalitatív) és mennyiségi (kvantitatív) tulajdonságról is. A minőségi tulajdonságok közös jellemzője, hogy általában a mendeli szabályok szerint öröklődnek, mert egy vagy legfeljebb néhány génpár határozza meg őket, és kevésbé függnek a környezettől, vagyis magas az örökölhetőségük. Ilyen tulajdonság az állatok színe, jegyei, vagy a szőrzetük hossza. A mennyiségi tulajdonságok közös jellemzője viszont az, hogy általában sok, esetenként akár több ezer gén közösen határozza meg őket. Az ilyen tulajdonságok kialakulásában fontos szerepet játszik a környezet, vagyis alacsony az örökölhetőségük. Olyan tulajdonságokat sorolunk a mennyiségiek közé, mint a fejlődési erély, a szaporaság vagy a teljesítmény. Ezek öröklődése, mint láttuk, nem magyarázható a mendeli szabályokkal

 

A genotípus hatása a fenotípusra

Már volt róla szó, hogy az egyes gének által kódolt tulajdonságok különböző valószínűséggel jelennek meg:

  1. Domináns gének. A heterozigóta, vagyis az autoszómális kromoszómák azonos lokuszán eltérő géneket hordozó egyedekben gyakran csak az egyik gén által kódolt tulajdonság jelenik meg. Ezt a gént meghatározó vagy uralkodó (domináns) génnek nevezzük. A domináns öröklésmenet legfontosabb jellegzetessége az, hogy a domináns gén kódolta tulajdonság nem csak a homozigóta, de a heterozigóta egyedekben is megjelenik, mert a domináns gén mindig elnyomja a vele azonos allélon található recesszív gént. Sok dominánsan öröklődő tulajdonság létezik, amire példa a szaruképletek és a szivárványhártya színét meghatározó melaninnak nevezett pigment termelődését végző enzim, amit a domináns gén határoz meg.

  2. Recesszív gének. A rejtett vagy lappangó (recesszív) természetű gének által kódolt tulajdonságok gyakran rejtve maradnak. Recesszív öröklésmenet esetén ugyanis csak akkor jelenik meg az adott lokuszon kódolt tulajdonság, ha mindkét szülő recesszív gént ad át az utódnak, vagyis az utód homozigóta recesszív. Sok tulajdonság öröklődik ilyen módon, többek között az albinizmus is. A pigmentek megjelennek a homozigóta domináns és a heterozigóta állatokon, mert az utóbbiakon a recesszív allél nem működik. A homozigóta recesszív egyedek viszont nem termelnek melanint, ezért a bőrük áttetsző, a szőrük fehér, a szivárványhártyájuk pedig vörös színű. Ha olyan tulajdonságról van szó, amire nem jellemző a dominancia, akkor a korábban már szintén ismertetett mozaikhatás, kompromisszumhatás, illetve intermediális hatás érvényesül.

 

A génkifejeződés

Az egyes tulajdonságok megjelenésére a már felsorolt örökletes tényezők mellett a génkifejeződés (génexpresszió) folyamata is hatással van. A génkifejeződés során a DNS-en kódolt génszakaszok RNS-ekre íródnak át (transzkripció), majd az RNS kódok alapján a riboszómákon fehérjék képződnek (transzláció). Ezzel megjelenik (kifejeződik) a tulajdonság. Ennek a folyamatnak a lépéseit is több tényező befolyásolhatja:

  1. DNS-RNS átírás (transzkripció). Az RNS-re történő átírás DNS szakasza mindig egy starthely (promoter) és egy stop kodon között található. Ha ezek hiányoznak vagy megsérülnek, akkor az adott szakaszról nem íródik át RNS. A kromoszómák hisztonfehérjéihez kötődő különböző gyökök szintén gátolhatják vagy fokozhatják a DNS működését. Emellett a sejtek úgy is szabályozhatják a DNS-en kódolt gének aktivitását, hogy a génműködést szabályzó fehérje molekulák, az úgynevezett transzkripciós faktorok segítségével váltják ki vagy akadályozzák meg az adott gén átírását RNS-re.

  2. RNS-fehérje átírás (transzláció). Az információ a hírvivő RNS-eken szintén egy starthely és egy stop kodon közé van zárva. Ezek ugyanúgy hiányozhatnak vagy megváltozhatnak, mint a DNS esetében. A folyamatot a mikroRNS-ek is szabályozzák, amiknek a feladata az, hogy a hírvivő RNS molekulákhoz kötődve akadályozzák, hogy fehérje szintetizálódjon róluk. Ha két génnek közös mikroRNS szabályozója van, és az egyik gén aktiválódása folytán nő a hírvivő RNS mennyisége, az több mikroRNS-t köt meg, ezért kevesebb gátolja a másik génről átíródott hírvivő RNS-eket, így a másik gén nagyobb mértékben fejeződhet ki. Emellett a hírvivő RNS-ek átszerkesztésre is kerülhetnek (RNS editing) még azelőtt, hogy fehérjévé íródnak át.

  3. Fehérjék. A keletkezett fehérjék is kölcsönhatásba kerülhetnek a sejt más fehérjéivel, emellett megváltozhatnak vagy degenerálódhatnak, ami szintén érintheti a kódolt tulajdonság kifejeződését.

 

Gyakori öröklésmenetek

A már felsorolt tulajdonságok (az érintett kromoszóma típusa, az érintett lokuszok száma és a genotípus hatása a fenotípusra) mellett további jellegzetességei is lehetnek az öröklésmeneteknek. A leggyakoribb öröklésmenet formák az alábbiak:

  • autoszómális domináns

  • autoszómális recesszív

  • autoszómális domináns részleges penetrációval

  • poligenetikus

  • multifaktoriális

  • X kromoszómához kapcsolt (gonoszómális) domináns

  • X kromoszómához kapcsolt (gonoszómális) recesszív

A továbbiakban ezeket mutatjuk be röviden:

Az autoszómális domináns öröklésmenet olyan monogenetikus öröklésmenet, amikor a tulajdonság megjelenéséhez egyetlen allélon található domináns génre van szükség. Ahhoz, hogy öröklődjön, csak az egyik szülőnek kell érintettnek lennie. Mivel ez a domináns gén mindig egy testi kromoszómán (ezért nevezik autoszómálisnak) található, ezért a különböző ivarú állatokon hasonló gyakorisággal jelenik meg az általa kódolt tulajdonság. Az autoszómális domináns gén által kódolt tulajdonságok a mendeli törvények alapján öröklődnek, vagyis érvényes rájuk az uniformitás, a hasadás és a független öröklődés törvénye. Ha legalább az egyik szülő homozigóta domináns, akkor minden utódban, ha mindkét szülő heterozigóta, akkor az utódok 75%-ában, ha pedig csak az egyik szülő heterozigóta, a másik homozigóta recesszív gént hordoz, akkor az utódok felében jelenik meg a tulajdonság. Ezért az autoszómális domináns öröklésmenet esetén a feltűnő és nem kívánatos tulajdonságokat általában könnyű kiszelektálni az állományból, de az is előfordulhat, hogy ennek ellenére friss mutáció formájában időről időre újra megjelenik, ami a tulajdonság szórványos előfordulásához vezet.

Az autoszómális recesszív öröklésmenet esetén a recesszív gének által kódolt monogenetikus tulajdonságok csak a homozigóta recesszív állatokban jelennek meg, a heterozigótákban nem. Az ilyen tulajdonságok vonatkozásában a heterozigótákat nem lehet felismerni és elkülöníteni a domináns homozigótáktól. Mivel ezek a tulajdonságok is testi kromoszómákkal öröklődnek (autoszómálisak), ezért szintén egyformán érintik a hím és a nőivarú egyedeket. A homozigóta domináns (DD) géneket hordozó állatok utódai között nem jelenik meg a recesszív tulajdonság, ahogy egy homozigóta domináns és egy  heterozigóta keresztezése után sem. Ha mindkét szülő heterozigóta, akkor az utódok negyedén, ha pedig csak az egyik szülő heterozigóta, a másik recesszív homozigóta, akkor az utódok felén jelenik meg az ilyen tulajdonság. Tehát ez is megfelel a mendeli szabályoknak. Mivel a heterozigóták nem különböztethetők meg a homozigóta dominánsoktól, sok monogenetikus örökletes betegségnek autoszómális recesszív öröklésmenete van, és gyakran fordul elő az, hogy beltenyésztés miatt fokozódik az állomány egyedeinek az érintettsége.

Az autoszómális domináns öröklésmenet részleges penetrációval jelentősen különbözik a már említett autoszómális domináns öröklésmenettől, mert ebben az esetben a mendeli matematika szabályai nem érvényesülnek. Ilyenkor a tulajdonság génjeit hordozó különböző egyedek ugyanis nem egyformán érintettek, mert a megjelenés függ a gén penetrációjától. Az ilyen tulajdonság nem jelenik meg az összes domináns gént hordozó egyeden, mert a megjelenésében általában több gén is szerepet játszik. Ezeket hajlamgénnek tekinthetjük, amelyek nem a tulajdonság kódját hordozzák, de a jelenlétük nélkülözhetetlen a megjelenéshez. A hajlamgének közös jellegzetessége, hogy a hiányukban nem fejeződik ki a domináns gén hatása. Gyakran áll ilyen kis penetrációjú domináns autoszómális gén az örökletes betegségek hátterében, mint amilyen a kutyák és az ember cukorbetegsége.

A gének penetrációját a hajlamgének mellett a génkifejeződés is befolyásolhatja.

A poligenetikus öröklésmenet azt jelenti, hogy az adott tulajdonság több (olykor több száz vagy több ezer) gén együttes működésének az eredménye. Ilyen tulajdonság többek között a szem szivárványhártyájának (iris) színe, amit ha egyetlen gén határozna meg, akkor csak kék vagy csak barna lehetne, amit alapvetően egyetlen pigment (melanin) mennyisége alakítana ki. Azonban az állatok szemének rengeteg színárnyalata van, ami annak köszönhető, hogy az öröklődését sok gén befolyásolja.

Számos több tényező által meghatározott (multifaktoriális) öröklésmenetet követő tulajdonság is létezik. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonság megjelenésére jelentős befolyása van az örökletes tényezők mellett a környezetnek is. Ha sok az élelem, akkor az súlygyarapodáshoz vezet, amit csak részben befolyásol az örökletes hajlam. Hasonló a helyzet az intelligenciával is, ami szintén olyan poligenetikus tulajdonság, amit a környezet is befolyásol. Ilyen betegségre példa a csípőízületi diszplázia (HD), amire poligenetikus recesszív autoszómális öröklésmenet a jellemző, mégis kizárólag azok az állatok betegednek meg, amelyek örökölték a betegség küszöbértéket meghaladó számú génjét, és emellett a fejlődésük során a betegség kialakulását elősegítő környezeti hatások is értek. Vagyis ez a betegség még a genetikailag teljesen azonos egypetéjű ikreket is eltérő mértékben érintheti, ha azok a felnevelésük során különböző környezeti hatásoknak (pl. táplálék, mozgatás, stressz) voltak kitéve. A betegséget öröklő egyedek egy része egyáltalán nem mutat elváltozásokat, míg mások különböző súlyossággal megbetegednek. A legtöbb problémát mégis az okozza, hogy még a tüneteket nem mutató szülőpárok utódai is lehetnek érintettek.

Az X kromoszómához kötött domináns öröklésmenet esetén a már ismertetett autoszómális öröklésmenetekkel szemben a domináns gén mindig az X gonoszómán található (XD), emiatt kétszer olyan gyakran fordul elő az általa kódolt tulajdonság a két X ivari kromoszómával rendelkező nőnemű, mint az egy X ivari kromoszómával rendelkező hímnemű állatokon. A nőstények a tulajdonság vonatkozásában lehetnek heterozigóták és homozigóták is, a hímek esetében a tulajdonság génjének hordozását hemizigóta jelzővel jelöljük. Az X kromoszómához kötött tulajdonságok esetén az érintett heterozigóta nőstények nőivarú és a hímivarú utódainak egyaránt a fele lesz érintett (XXD vagy XDY) és a fele lesz mentes (XX vagy XY). Az X kromoszómához kötött domináns géneket az érintett hímek (XDY) a tulajdonságot valamennyi nőivarú utódjukra átörökítik, míg a hímivarúakra nem, hiszen azok csupán egy Y kromoszómát örökölnek az apjuktól, a gén viszont az X kromoszómán található. Természetesen ez csak azokra a tulajdonságokra vonatkozik, amikor teljes a dominancia, vagyis a gén hatása megjelenik az összes érintettben, vagyis minden homozigóta domináns és heterozigóta nőstényben és hemizigóta hímben. Olykor előfordul, hogy az adott tulajdonság egy olyan betegség, ami mindig halálos (letális) a homozigóta nőstényekre és a hemizigóta hímekre, ezért az érintettek közül kizárólag a heterozigóta (tünetmentes hordozó) nőstények maradnak életben.

Az X kromoszómához kötött recesszív öröklésmenet recesszív génje (Xr) által kódolt tulajdonság csak a homozigóta nőstényekben (XrXr) és a hemizigóta hímekben (XrY) jelenik meg. A nőstény utódokban csak akkor alakul ki a tulajdonság, ha a hemizigóta hímeket heterozigóta vagy homozigóta recesszív nőstényekkel párosítják. Ez a nem kívánatos tulajdonságok és a a betegségek esetén nem jellemző, ezért az X kromoszómához kapcsolt recesszív öröklésmenetű tulajdonságok esetén leginkább csak tünetmentes heterozigóta hordozó nőstények kerülhetnek tenyésztésre, ezért még a beltenyésztés sem jár a hímek körében az érintettség növekedéssel, szemben az autoszómális recesszív öröklésmenetet követő tulajdonságokkal.

vissza az elejéhez

 

A külső tényezők hatása a szervezetre

 

Külső tényezők alatt az állatot körülvevő élő és élettelen, természetes és mesterséges tényezők összességét értjük. A környezet hatással van az emlősállatok szervezetére, befolyásolja a viselkedésüket, a megjelenésüket, a teljesítményüket, az életminőségüket, az egészségi állapotukat és a szaporodásukat is. Még a genetikailag meghatározott tulajdonságok megjelenésében is szerepet játszhat. A legfontosabb külső tényezők a takarmány, a társak (szociális környezet), az élettér, a tartástechnológia, az éghajlat, a külső hőmérséklet, a páratartalom, a levegő összetétele, a légmozgások és a fényviszonyok. Ezekről még lesz szó.

 

A környezeti tényezők típusai

Élő környezeti tényezőnek számítanak a szülők és az alomtestvérek, az együtt élő állatok és emberek, a növényzet, de még a környezetben és a külvilágnak számító bélcsatornában élő mikroorganizmusok is. Ezek sokféleképpen hathatnak az állatok szervezetére. A fenotípusos megjelenés vonatkozásában az anya szerepe a leginkább kiemelkedő. Az anya ugyanis már a magzati élet során, de utána, az alomnevelés időszakában is jelentős hatást gyakorol az utódok fejlődésére. Ennek sokféle testi és viselkedési következménye lehet, így ha az állat két szülője eltérő, akkor az utódok sok vonatkozásban közelebb állnak majd az anyjuk, mint az apjuk tulajdonságaihoz. Ezt anyai hatásnak nevezik.

Az élettelen környezeti tényezők közül az éghajlat mellett az állatok elhelyezése, a különböző felszerelések és a környezetgazdagításra használt eszközök szerepe emelhető ki.

A természetes környezet alatt a természet által kialakított élő és élettelen létfeltételek összességét értjük. Ilyen többek között az éghajlat vagy a táplálék, amiről a természetben az állatoknak maguknak kell gondoskodniuk. Az ezekben bekövetkező kedvező vagy kedvezőtlen irányú változások jelentősen befolyásolják az állatok életét, növekedését, egészségét és szaporodását is, ami nem csak a vadállatokra igaz, de a kitettség mértékében a természetes környezet a háziállatokra is hatással van.

A mesterséges környezet elsősorban abban különbözik a természetestől, hogy az ember alakította ki, és igyekszik mindenkor úgy módosítani, hogy a leginkább megfeleljen az állatok számára. Ez nem csak az érdekünk, de morális kötelességünk is.

 

A takarmány

A takarmány az állatok életében az egyik legfontosabb környezeti tényező, ami nem csak a fejlődésüket, a teljesítményüket és az egészségi állapotukat, de a szaporodásukat is alapvetően meghatározza. Egyben a megfelelő minőségű és összetételű takarmány biztosítása képezi az állattenyésztés legnagyobb költségét is. Sok takarmányozási hibát követnek el az állattartók tudatlanságból vagy nemtörődömségből. Ezek kivédésében segít a takarmányozástan, ami az állatok táplálásával foglalkozó biológiai tudományág. Ez elsősorban a takarmányok összetevőivel, helyes  előállításával és a megetetésük módjával foglalkozik.

A takarmány egyes összetevői különböző módon befolyásolják az állatok szervezetét:

  1. Az energia nem egy tápanyag. A szervezetük számára szükséges energiát az állatok többféle tápanyagból, a fehérjékből, a zsírokból és a szénhidrátokból állítják elő. Ennek ellenére a takarmányok legfontosabb tulajdonsága az energiatartalom. Ez ugyanis az oxigén és a víz után az állatok számára a harmadik legfontosabb létszükséglet.

Az energiában hiányos táplálás nem csak az állat kondíciójának romlásában, de a fejlődés, a teljesítmény és a szaporodás csökkenésében is megnyilvánul. Az elégtelen energiabevitelt ideig-óráig károsodás nélkül viselik az állatok, de az energia tartós hiánya csökkenti az alapanyagcserét, az aktivitást, a növekedés intenzitását, az energiatartalékokat és a termékenységet, emellett rontja a magzatok kihordását és az újszülöttek nevelését is, ezért a bevitt energia mennyisége gyakorolja a legnagyobb hatást az állatok életére és szaporodására.

Az energia tartós túletetése szintén káros. Gyakran lép fel miatta elhízás, számos egészségügyi probléma jelentkezhet, köztük a metabolikus, keringési és daganatos megbetegedések, a szaporodásban cikluszavar, csökkenő a fogamzókészség, nehezebb ellés, valamint súlyos anyagcsere zavarok, amelyek különösen a vemhesség végén gyakoriak.

Az állatok energiaigénye változó, ami sokféle szerepet játszik az állattenyésztésben is. A növendékek és a pihenő tenyészállatok jó minőségű, az igényeiket kielégítő, de visszafogott takarmányozást igényelnek. Sok tenyésztő hisz a tüszőérés időszakában egy rövid ideig tartó, általában a várható ivarzás előtti héten biztosított energiatöbblet (flushing) jótékony hatásában az ivari működésre. Ennek kedvező eredménye, vagyis az, hogy több petesejt válik le a hatására, és több termékenyül meg, általában igazolt. Emellett tisztában kell lenni azzal is, hogy az anyáknak jelentős mennyiségű többlet energiára van szüksége a vehemépítés végén és a szoptatás ideje alatt. Ez a legkönnyebben úgy biztosítható, ha ebben az időszakban koncentrált, könnyen emészthető, energiában és egyéb tápanyagokban egyaránt gazdag takarmányt etetnek.

  1. A fehérje ellátási zavarok hatása is jelentős. Nem csak a fehérjék és az egyes aminosavak hiánya, hanem olykor azok túladagolása is problémához vezethet. Ezekről a hatásokról gyakran jelennek meg homlokegyenest ellentmondó vizsgálati eredmények, ami legalább részben annak köszönhető, hogy más tényezők is befolyásolják a fehérjehiány vagy -többlet következményeinek a kialakulását. Így ha elegendő egyéb energiaforrás (zsír és szénhidrát) van a takarmányban, akkor nincsen szükség a fehérjék energiatermelésre történő felhasználására, ezért kevesebb fehérje elég. A fehérjék mennyisége mellett fontos tényező azok minősége is. A növendék és a tenyészállatoknak az átlagosnál több könnyen emészthető, magas biológiai értékű fehérjére (pl. tojás, hal, baromfi) van szükségük, hogy a kellő mennyiségben és összetételben a rendelkezésükre álljanak az igényelt aminosavak.

A szükségesnél kevesebb fehérje bevitele vagy az esszenciális aminosavak hiánya súlyos következményekkel járhat, ennek ellenére egyik sem ritka. A vemhes és a szoptató nőstények fehérjeigénye különösen nehezen elégíthető ki, ezért a hiány is az ő esetükben fordul elő a leggyakrabban. A tenyészállatok ivarzása és fogamzókészsége is romlik, csökken az alomszám, gyakori lesz a vetélés és a tejhiány. Ha pedig a növendék állatok kapnak a szükségesnél kevesebb fehérjét, akkor romlik az ellenálló képességük, késedelmet szenved a fejlődésük és az ivarérettségük kialakulása.

A fehérjék túladagolására különösen jellemző, hogy a következmények kialakulását egyéb tényezők, így az állat egészségi állapota és a takarmány egyéb összetevői is befolyásolják. A túl magas fehérjetartalom azzal jár, hogy több energia és bomlástermék keletkezik. Ez hozzájárulhat az energiatúletetéshez, vele az alomnevelés kezdetén kialakuló energiahiányhoz. Emellett a vérben magas ammónia és húgysav szintet eredményez, ami gátolhatja a petesejtek és az ondósejtek fejlődését, valamint magzatkárosító hatású is lehet. A megnövekedett karbamid vérszint szintén károsíthatja az embriókat.

  1. A táplálék zsírok szerepe egyáltalán nem csak az energiaigény biztosítására korlátozódik, amiben hatékonyabb a szénhidrátoknál és a fehérjéknél is, hanem a hormontermeléshez is sok zsírra van szükség. A koleszterin ugyanis több a szaporodásbiológiában kulcsszerepet játszó hormon, így a tesztoszteron, a tüszőhormon (ösztrogének) és a sárgatest hormon (progeszteron) termelődésének is az alapanyaga. Ezért a táplálék zsírtartalma jelentős szerepet játszik a magas energiaigényű életszakaszok során az energiaellátásban, emellett befolyásolja a szaporodási folyamatokat. A macskák és a vadászgörények különösen sok zsírt igényelnek. Érdemes megemlíteni az esszenciális (omega-6) és a fontos (omega-3) telítetlen zsírsavakat, amelyek nélkülözhetetlenek (esszenciálisak), ezért befolyásolják a tenyészállatok teljesítményét, valamint a magzatok és a kölykök fejlődését is.

  2. Számos vitamin játszik szerepet az állatok szaporodásában. A zsírban oldódó A-, D- és E-vitamin mellett több vízben oldódó (pl. B-vitaminok közül különösen a folsav és a B6-vitamin) jelentősége emelkedik ki. A vtaminok hiánya olyan sok problémát, termékenységi és fejlődési zavart, különböző betegséget okozhat, hogy azok felsorolása egy külön fejezetet igényelne.

  3. A különböző ásványi anyagok is fontos szerepet játszanak a szaporodásban, ezért a hiányuk, a túladagolásuk vagy az aránytalan ellátásuk gyakran vezet problémához. A foszfor és a kalcium, ezek egymáshoz viszonyított aránya, valamint a magnézium, a cink, a szelén, a réz, a mangán, a kobalt, a jód, a kálium, a króm, a nátrium és a klór szaporodásbiológiai jelentőségét is igazolták már. Mint a felsorolt tápanyagok többségéből, ezekből is a vemhesség végén és a szoptatás alatt van az anyáknak a legnagyobb szüksége, valamint a fejlődő utódok is többet igényelnek.

A különböző tápanyagok hiánya és aránytalansága mellett a takarmánynak számos olyan minőségi hibája lehet még, mint a rossz íz, a nehéz fogyaszthatóság, a bomlás, a mérgező anyagok jelenléte vagy a káros mikroorganizmusok elszaporodása, amelyek döntően befolyásolhatják az állatok szaporodásbiológiai teljesítményét, fejlődését és életét is.

 

Az egyéb környezeti tényezők

Az állati szervezetet a takarmány mellett számos más környezeti hatás is éri. Ezek közül néhány fontosabb:

  • Az éghajlat (klíma) az élettelen külső tényezők egyike, aminek a változása nagymértékben kihat az állatok életére. A hőmérséklet, a levegő nyomása és összetétele, a légszennyezés, a páratartalom, a csapadék és a napsugárzás összetett hatást gyakorolnak az állati szervezetre. Ez a hatás annál jelentősebb, minél jobban eltérnek a klimatikus viszonyok az állat által igényelttől és megszokottól, másrészt minél inkább ki van téve az állat az éghajlati hatásoknak.

  • A hőmérséklet hatása annak ellenére jelentős, hogy a kisemlős társállatok szabályozott belső hőmérsékletű melegvérű állatok. Minden állatfajnak van egy közömbös (termoneutrális) hőmérsékleti zónája, amiben jól érzik magukat és nincs szükség energiaigényes hőszabályozásra. Ezen kívül létezik egy alsó és egy felső kritikus hőmérsékleti határ, amelyek között beindulnak ugyan az élettani hőszabályozó folyamatok, de ezek segítségével az állat képes fenntartani a testhőmérsékletét. Az ennél nagyobb eltérések viszont a szervezet károsodásával járhatnak.

  • A levegő páratartalma is fontos külső tényező az állatok számára. Ez abszolút és relatív értékben is mérhető. Az abszolút légnedvesség a levegő 1 köbméterében található vízgőz tömege. Ennek maximuma a levegő hőmérsékletétől függően változik. A relatív légnedvesség azt mutatja meg, hogy a levegő aktuális páratartalma hány százaléka az uralkodó hőmérsékleten lehetséges maximális értéknek. Az állattenyésztésben általában ez utóbbit használjuk, mert befolyásolja a szabályozás hatékonyságát és rányomja a bélyegét az állatok életminőségére. A relatív páratartalmat általában 60-70% között tekintjük optimálisnak. Ha ennél alacsonyabb, akkor sok vizet veszít az állat, ha pedig magasabb, akkor romlik a hőszabályozás és hőérzet, ami tartós terhelést ró az állat szervezetére, emellett bizonyos kórokozók elszaporodásának és terjedésének is kedvez.

  • A levegő összetétele is kihat az állatok életére. A természetes levegő 20% oxigénből és több mint 78% nitrogénből áll, szén-dioxid és egyéb gázok képezik a maradékot. Az állattartási épületeken belül ennek fenntartása a cél. Ezért is fontos, hogy a mesterséges légcsere nagy általánosságban legyen képes a teljes levegőmennyiség cseréjére 10-12 óra alatt, de a szellőztetés iránti igény meglehetősen változó, nagymértékben befolyásolja az állatok sűrűsége és a környezet szennyezettsége is. Az állatok számának megduplázása akár tízszer nagyobb szellőztetést tehet szükségessé. Az elégtelen légcsere miatt a kellemetlen szagok, gázok és gőzök állandó jelenléte gyakran jár az állatok és a gondozók légúti megbetegedéseivel.

  • A légmozgást a természetben a levegő különböző sűrűsége váltja ki. A sűrűségkülönbség az eltérő intenzitású napsugárzás eredménye. A hideg levegő nehezebb és sűrűbb a melegnél, ezért az egyenetlen hőmérséklet miatt légmozgások keletkeznek, amelyek hatást gyakorolnak az állatok hőszabályozására. A különböző évszakokban eltérhet az uralkodó szélirány, amit az állattartási épületek tájolásakor figyelembe kell venni. Jó, ha az épület a nyári uralkodó szél irányában nyitott, a téli szél irányában pedig zárt. Ha ez nem oldható meg, akkor mesterséges szellőztetésről és/vagy árnyékolásról kell gondoskodni. A huzatot viszont mindig kerülni kell, legfeljebb nyáron engedhető meg bizonyos mértékben. Arra is figyelni kell, hogy az állatok pihenő területén legfeljebb 0,2-0,3 m/sec sebességű legyen a légáramlás.

  • A fényviszonyok is hatással vannak az állatok életére. A napsugárzás infravörös sugarai mélyen behatolnak az állatok bőrébe, növelik a hőmérsékletét és javítják a vérkeringését. Az ultraibolya sugarak hatása felületes, de segítik a faggyúmirigyek váladékában található koleszterin D-vitaminná alakítását és a pigmentképződést is. A 360-780 nm-es tartományba eső látható fénysugarak a látás mellett az évszakok változó hatásait segítik elő, így szerepet játszanak az ivarzási szezon kiváltásában, illetve annak lezárásában is. A napfénytől állandóan elzárva tartott állatok fejlődése és ivari tevékenysége megvilágítási programmal befolyásolható. A szabadban tartott állatok számára pedig árnyékolásról kell gondoskodni, mert a túl sok napfény bőrgyulladást, túlmelegedést és akár hőgutát is okozhat.

  • Az ember által kialakított mesterséges környezet és tartástechnológia is azok közé a külső körülmények közé tartozik, amelyek jelentősen befolyásolják az állatok életét.

A már elmondottakon túl fontos környezeti tényező a biztonság, a komfort, valamint élet- és a mozgástér is az állatok számára. Az állattartási épületekben kialakított környezet és funkcionalitás szintén rányomja a bélyegét az állatok fejlődésére, egészségi állapotára és szaporodási teljesítményére.

 

A külső és a belső tényezők kapcsolata

Az állati szervezetre ható belső tényezők közül az örökletes tulajdonságok mellett a neurohormonális szabályozás szerepe a legfontosabb. Ezek legalább részben a külső tényezőkhöz kapcsolódnak. A genotípus és a környezet kapcsolata az állat fenotípusában mutatkozik meg, amiről már volt szó. A neurohormonális szabályozás és a külső tényezők kapcsolata pedig még ennél is szorosabb. A külvilágból érkező ingereket az érzékszervekben és a szövetekben található receptorok elektromos impulzussá, vagyis ingerületté alakítják át, ami a központi idegrendszerben kerül feldolgozásra. Ez gyors válaszreakciókat eredményezhet. Hipotalamusznak hívjuk az agynak azt a részét, ami más hormonok termelődését irányító hormonokat előállítva megteremti a közvetlen kapcsolatot az ideg- és a hormonrendszer között, így ezek együtt szabják meg az állati szervezet reakcióit, beleértve az állat viselkedését, izomműködését, anyagcseréjét, immunrendszerét és szaporodását is. A kettő között a legjelentősebb különbség az, hogy a hormonális reakciók lassabban alakulnak ki az idegieknél, de általában tartósabbak.

A szervezet azon válaszreakcióit, amelyek bizonyos környezeti hatásra jellemzők, mint hideg esetén az izomremegés, specifikus válaszreakciónak nevezzük. De sok olyan válaszreakció is van, ami a külső hatás milyenségétől függetlenül mindig azonos módon jelentkezik. Ezek a nem specifikus válaszreakciók. Ilyen a gyulladásos folyamat vagy a stressz. Az állatok szervezetét számos káros hatás (mechanikai sérülés, fertőzés, fagyás stb.) érheti, ilyenkor a szövetkárosodásra mindig hasonló gyulladásos folyamat lesz a válasz. Ugyanez igaz a különböző stresszhatásokra is. Ezek kialakulhatnak a tartáskörülmények, az együtt tartott állatok vagy a túlzott igénybevétel miatt, de a válasz minden esetben ugyanaz a stresszreakció lesz.

A neurohormonális szabályozás vonatkozásában az ivari hormonok jelentősége emelkedik ki tenyésztési szempontból, mert ezek alakítják ki az állatok ivari hovatartozását, és vele az ivarszervekben megnyilvánuló elsődleges és az egyéb tulajdonságokban (pl. viselkedés) megnyilvánuló másodlagos ivarjelleget. Emiatt gyakorol fontos hatást az állatok életére az ivartalanítás, vagyis a gonádok (a petefészkek, illetve a herék) eltávolítása, ami nem csak az ivarsejtek termelésének vet véget, de az általuk termelt nemi hormonok előállításának is. Az ivartalanítás hatására ezért nem csak a szaporodás képessége szűnik meg, de megváltozik az állatok testalakulása, viselkedése és egészségi állapota, és jelentősen meghosszabbodik a várható élettartamuk is.

 

Az alkalmazkodás

Az állatok szervezete bizonyos határok között képes hozzászokni a környezeti tényezők megváltozásához anélkül, hogy belső biológiai állandósága (homeosztázis) sérülne. Az egy folyamat, amit alkalmazkodásnak (adaptáció) nevezünk. Az alkalmazkodást különböző élettani folyamatok összessége teszi lehetővé, amelyeket részben a neurohormonális szabályozásnak köszönhetők, részben pedig az érintett szövetek által a változásokra automatikus módon adott saját reakciók formájában megy végbe.

Az alkalmazkodás lehetősége korlátozott. Az adaptációs tűréshatár az a határ, ameddig az állatok képesek károsodás nélkül elviselni a külső környezet változásait. Az egyes állatok adaptációs tűréshatára eltérő. Az állattenyésztésben ezért is olyan környezeti feltételeket igyekszünk kialakítani, ami minden állat számára megfelelő, vagyis tartósan lehetővé teszi az együtt tartott állatok számára a természetes életmód, a jó egészségi állapot és a kívánatos teljesítmény fenntartását, de arra is van példa, hogy a tenyésztési folyamatban az állatokat a jobb adaptációs képességek irányába kell szelektálni. Minél közelebb áll a tartási környezet a természeteshez, illetve az állat által igényelthez, általában annál kisebb szükség van az ilyen válogatásra. Mivel az adaptációs tűréshatár kiterjesztésének korlátai vannak, ezért általában érdemesebb a tartáskörülmények optimalizálására törekedni.

Az alkalmazkodás egy különleges példája a honosulás (akklimatizáció), ami akkor jelentkezik, amikor az állat a korábbitól gyökeresen eltérő éghajlati, tartási vagy takarmányozási körülmények közé kerül. A folyamat eredménye függ a környezeti feltételektől és az állatok alkalmazkodási képességétől is. Az állattenyésztésben akkor tekintjük sikeresnek a honosulást, ha az állat az új körülmények között is képes megtartani az eredeti jellegét, valamint a teljesítményét és a szaporaságát.

vissza az elejéhez

 

UGRÁS A KÖVETKEZŐ RÉSZHEZ

 

Dr. Csikós Károly Miklós
állatorvos
Mancsok Állatorvosi Rendelő

 

© MANCSOK, utoljára frissítve: 2018.