Újpest:
(1) 787-2637

Krisztinaváros:
 (1) 201-0052

 

 

Ha támogatni kívánja az oldal fenntartását és fejlesztését, kattintson az Önt érdeklő hirdetésekre.
 
Visszajelzését ide várjuk:
 
webmaster@mancsok.hu
 
Köszönjük!

Hirdetések

   

MANCSOK

  ÁLLATTENYÉSZTÉS

tenyésztő

szaporító

állat

biológia

tenyészet kialakítása

szervezés

eljárás

  egészségügy

  KUTYATARTÓKNAK

  MACSKATARTÓKNAK

  GÖRÉNYTARTÓKNAK

  NYÚLTARTÓKNAK

  EGÉSZSÉGVÉDELEM

  ELSŐSEGÉLY

  NEVELÉS

  TAKARMÁNYOZÁS

Az állattenyésztés egészségügye

 

A vevők örökletes, világra hozott és szerzett betegségektől mentes, egészséges társállatokat szeretnének vásárolni, ezért minden egészségügyi hibának szavatossági következményei lehetnek és kihathat a tenyésztés sikerére is.

Az igénytelenség első és legbiztosabb jele, ha egy tenyésztő saját magát nevezi ki a tenyészet állatorvosának. Ennek mindig súlyosak a következményei. Jó példa erre egy gyakori hiba. Sok tenyésztő látja azt, hogy a 14 napos kortól kéthetente javasolt első féreghajtásokat követően nem ürítenek bélférgeket a kölykök, ezért elhagyja azokat. Nem tudja, hogy az elpusztult bélférgek megemésztődnek, ha kevés van, ezért nem ürülnek látható módon a bélsárral. Ha nem hajtják ki, akkor a 16. naptól ivaréretté váló nőstény orsóférgek naponta akár 200 ezer mikroszkopikus méretű, rendkívül ellenálló petét is rakhatnak, amik a kölykök bélsarával a külvilágra ürülnek, ahol szétkenődnek, megérnek, és tömegesen fertőzik az alomtársakat. Emiatt aztán rendkívül nagyszámú lárva vándorol a kölykök szervezetében, főleg a máj és a tüdő szöveteit károsítva, majd a kifejlett orsóférgek megtelepednek a vékonybélben. Az érintett kölykök lesoványodnak a választásig, de a hasuk dobszerűen feszes. Végül elpusztulnak, vagy az egész életükre kiható rejtett szervi elváltozások miatt szenvednek. Másik megtörtént példa, hogy egy az állatorvosok megkerülésével (vagyis törvénysértő módon) közvetlenül a tenyésztőknek szolgáltatást ajánló genetikai laboratórium száj nyálkahártyáról vett tamponmintából vizsgálta a macskák koronavírusát, és ez alapján állított ki kedvező áron igazolást a mentességről a tenyésztőknek. Ez több szempontból is helytelen. Egyrészt a mintavételt nem állatorvos végezte, így nem volt bizonyítható, hogy mely állatokból történt, így a mentességi igazolások mind hamisak voltak. Másrészt, ami ennél is nagyobb baj, az eljárást ajánló laboratórium nem volt tisztában azzal, hogy ez a vírus csak a legritkább esetben található meg az állatok száj nyálkahártyáján, így sok fertőzött macska kapott mentes igazolást, ami nagymértékben hozzájárult a fertőzés terjedéséhez. Az sem véletlen, hogy ma már a korábban kutyák tízezreit elpusztító parvovírus szinte kizárólag a tenyészetekben okoz járványokat, ahol a nem megfelelően tartott és takarmányozott állatokat a tenyésztő oltogatja szakszerűtlenül... Jó szándékú tévedések? Nem! Az állatorvos-tudomány rendkívül összetett ismeretanyaga miatt az ilyen tenyésztők törvényszerűen, napi rendszerességgel követnek el különböző hibákat, amelyek hátterében semmilyen jó szándék nem fedezhető fel.

A fenti hibák elkerülése végett minden állattenyésztőnek ellátó állatorvost kell választania, vagyis egy olyan szakembert, aki lehetőleg kijár a helyszínre, ismeri a tenyészet helyzetét és problémáit is. Többnyire rá hárul a tenyészállatokkal és azok szaporulatával kapcsolatos egészségügyi problémák elhárítása, valamint segíthet a tenyészetek állategészségügyi (járványvédelmi, prevenciós, higiéniai) technológiájának kidolgozásában és végrehajtásában is. Időnként szükség lehet olyan állatorvosi praxisok szolgáltatásaira is, ahol a nap 24 órájában készen állnak a sürgősségi beavatkozások elvégzésére, vagyis állandó állatorvosi ügyeletet tartanak. Emellett olykor bizonyos különleges felkészültséget igénylő feladatok ellátását végző specialista állatorvosok közreműködését is igénybe kell venni. Az ma már a legritkább eset, hogy ezt a három feladatot egyetlen praxis el tudja látni. Hiba, ha az állatorvosok kiválasztásában az ár és az engedékenység dönt. A jó állatorvosokat ugyanis a szakértelem jellemzi a leginkább.

Itt és most nincs lehetőség minden egészségügyi részletkérdés bemutatására, ezért az alábbiakban az állattenyésztéshez legszorosabban kapcsolódó fontosabb egészségügyi témákat igyekszem vázlatosan bemutatni, mint a tenyészetek egészségügyi programja, a járványvédelem, valamint a tenyészállatok és a szaporulat egészségügye. Az egyes állatfajokkal kapcsolatos gyakori problémákat és azok megelőzését pedig az állatfaji oldalakon igyekszem bemutatni.

 

A tenyészetek egészségügyi programja

 

Az egészségvédelem részben előre tervezhető, részben aktuális feladatokból áll. A jobb hatékonyság érdekében az előre tervezhető feladatokat a tenyészet egészségügyi programjában érdemes összefoglalni, de a hirtelen felvetődő egészségügyi problémák megoldása is előzetes felkészülést igényel. Ezért minden tenyészetben össze kell állítani egy programot, amit a tenyésztőknek be kell tartaniuk a minőség érdekében. Emellett, természetesen, fontos alapelv az is, hogy az állatok tartási körülményei és takarmányozása megfeleljen a kívánalmaknak, mert az ezekben elkövetett hibák következményei más módon nehezen kezelhetők. De a tenyészetek szűkebb értelemben vett egészségügyi programja is sok elemből áll:

  • a járványvédelmi zártság kialakítása és fenntartása
  • az újonnan érkezett állatok elkülönítése
  • a tenyészet higiéniai (takarítási, fertőtlenítési és ápolási) technológiai programja
  • a tenyészetben élő állatok rendszeres gondozói és időszakonkénti állatorvosi ellenőrzése
  • a tenyészállatok és az ivadékok szűrővizsgálatai
  • a tervszerű megelőző beavatkozások (külső és belső paraziták elleni védekezés, védőoltások, ivartalanítások)
  • a beteg állatokat elkülönítése és kezelése

A fenti felsorolásból is felsorolásból is látható, hogy a tenyésztői munka nagy szakértelmet igényel, és mennyire sok tényezőn múlik annak a sikere. Ezért még a leggyakorlottabb tenyésztőknek is szükségük van a gyakorlott állatorvosok közreműködésére. A felsorol témák többségéről máshol lesz szó, a továbbiakban  a járványvédelmi zártság, a karantén, valamint a tenyészállatok és a szaporulat egészségügyének fontosabb kérdéseire térünk ki.

vissza az elejéhez

 

Járványvédelem

 

A tenyésztők többféle módon védhetik az állataikat a fertőző kórokozók ellen. Vannak olyanok, amelyektől megvédhető az állomány a többi állattól való elkülönítéssel (izolálással, járványvédelmi zártsággal), mások ellen pedig megelőző beavatkozásokkal (pl. védőoltásokkal vagy rendszeres kezeléssekkel) lehet védekezni. A kizárólag közvetlen érintkezéssel terjedő macska retrovírusok esetében elegendő, ha a tenyészállományhoz tartozó állatok mentes környezetből származnak és nem érintkezhetnek idegen vagy szabadon mozgó macskákkal, de a nagy távolságokra eljutó macskanátha vírusai (herpesz- és kalicivírus) ellen csak védőoltással lehet megvédeni még az izoláltan tartott állományokat is.

 

Izoláció

Az állatok biztonságát jelentősen növeli, ha megakadályozzuk, hogy megfertőzzenek a különböző kórokozókkal. Ennek egyik fontos lehetősége az elkülönítés (izoláció), vagyis annak megakadályozása, hogy az állat vagy állatok olyan élő kórokozókkal érintkezhessenek amelyeket fertőzött állatok vagy azok környezete terjeszt. Ezzel sok betegség megelőzhető, amelyekre példa a veszettség vírusa. Ez csak azokra az állatokra terjedhet át, amelyek érintkezhetnek fertőzött állatokkal, hiszen a külvilágra kerülve (nyállal lecsöppenve) ezek a kórokozók gyorsan elpusztulnak, ezért a megbízható elkülönítés megakadályozza a fertőzés továbbvitelét. 

Érdemes tisztában lenni azzal, hogy az izoláltan, vagyis a fajtársaiktól és más fajú állatoktól is elkülönítve, egyedül tartott állatok már az anyjuktól is kaphattak bizonyos fertőző betegségeket . Emellett sok kórokozó van, amelyekkel bekövetkezhet fertőzés élő vektorok (vagyis a kórokozókat hordozó vivő- és köztigazdák), ragályfogó tárgyak (pl. cipőtalp, bútorok), a környezeti tényezők (főleg a szél és a talajvíz) , vagy nem hőkezelt élelmiszerek és ivóvíz fogyasztása segítségével. Néhány ilyen kórokozók annyira ragályos, hogy még a teljesen izoláltan tartott állatok és állományok esetében sem szabad elhanyagolni a preventív beavatkozásokat, mint mondjuk a védőoltásokat a kutyák parvovírusa vagy a megelőző kezeléseket a szívférgesség ellen. Ennek ellenére sok élő kórokozó távoltartására alkalmas az elkülönítés, aminek számos eleme van. Ilyen a szökések és az idegen állatok bejutásának és a velük való érintkezés megakadályozása, az állományok közötti állatmozgások minimalizálása, a karanténozási szabályok betartása, a gyári vagy hőkezelt takarmány etetése, a mesterséges megtermékenyítés bevezetése, valamint a közterületen használt lábbelik és ruházat távoltartása az állatoktól.

Ha az állatokat a többi állattól elkülönítve tartunk, akkor a járványtani zártság állapotában tarjuk. A zártan tartott állományok egyrészt mentesek bizonyos kórokozóktól. Ezek ellen védettség sem alakulhat ki, ezért ha mégis bekerülnek ezek a kórokozók, akkor súlyos kártételt okozhatnak. Másrészt az elkülönítéssel nem csupán bizonyos kórokozók behurcolása előzhető meg, de az is elérhető, hogy a már bekerült kórokozók ellen az állomány mindegyik egyede áthangolódjon, vagyis védetté váljon. Ezért is kevesebb problémával kell az ilyen állományokban számolni, mint a nyitott vagy az állatokat befogadó tenyészetekben. Az ilyen zárt állományokat úgy jellemezzük, hogy a benne élő állatoknak egységes az immunbiológiai állapotuk. Az egységes immunbiológiai állapot mérsékli vagy megakadályozza azon kórokozók kártételét, amelyekkel fertőzött az állomány. Has új állat érkezik, akkor az azzal is veszélyezteti a zártan tartott állatokat, hogy elkaphatja ezeket a kórokozókat és tömegesen ürítheti azokat. Márpedig az áthangolódás nem jelent áttörhetetlen védelmet, a jövevény olyan masszív mennyiségben ürítheti a kórokozót, hogy végül az eredeti állomány tagjai is megbetegedhetnek. Ezért is igaz, hogy a túlzott állatmozgatás, beleértve a kiállítások látogatását is növeli az állategészségügyi kockázatot a tenyészetekben.

 

Karantén

Az idegen állatok két módon veszélyeztethetik a zárt állományokat. Egyrészt új kórokozókat hurcolhatnak be, másrészt megfertőződhetnek, amivel felboríthatják a kialakult egyensúlyi helyzetet, az egységes immunbiológiai állapotot. Sok állat hordoz úgy fertőzéseket, hogy nem mutatnak klinikai tüneteiket, sőt, olykor a hordozott kórokozó jelenléte ki sem mutatható a szervezetükben. Az előbbi a szubklinikai hordozás, az utóbbi a látencia jelensége. Mivel az új környezetbe kerülés mindig jelentősen megterheli az érkezett állatok szervezetét, ezért a jövevények gyakran kezdik el üríteni a bennük rejtetten megtalálható kórokozókat, ugyanakkor fogékonyabbá válnak az új fertőzésekre is. Mindkettő probléma, mert a tünetmentes fertőzött és a látencia után hirtelen kórokozókat ürítő állatok megfertőzhetik az új állományt. Másrészt az a kockázat is fennáll, hogy az újonnan érkezett állat mutatkozik fogékonynak azon kórokozókra, amelyek jelen vannak az állományban, és a meglévő állatok védettek ellene. Ilyen esetben a jövevény lesz az, amelyik megfertőződik és mivel gyenge az ellenálló képessége, meg is betegszik. Ennek következtében nagy számban ürítheti a kórokozó mikroorganizmust, ami így áttörheti a már meglévő állatok védelmét és a körükben is felütheti a fejét a betegség.

Az elmondottak miatt nem tanácsos az újonnan érkezett állatokat azonnal összeengedni a már meglévő állománnyal, hanem el kell különíteni, vagyis karanténozni kell őket. A karantén az a hely, ahol a már meglévő állatoktól elkülönítve tartják az állatokat. Akkor megfelelő az elkülönítés, ha úgy van megoldva, hogy az új állat ne fertőzhesse meg a már meglevőket, vagyis az elkülönített állatokat ajánlott a többi fogékony állat tartási helyétől távol elhelyezni. Külön felszereléssel, etető és itató edényekkel, alomanyaggal, tisztítószerekkel, takarítási és egyéb eszközökkel, valamint saját táplálékkal kell ellátni őket, és lehetőleg más kezelje, mint a már meglévő állatokat. A karantén területén gyakori takarításról és fertőtlenítésről kell gondoskodni, az összeszedett hulladékot (ürüléket, almot, ételmaradékot) külön kell kezelni és megsemmisíteni.

Az elkülönítésnek több célja is van. Az minden esetben az újonnan érkezett állat vagy állatok alapos állatorvosi vizsgálata. Ez lehetőséget ad a szűrővizsgálatok, valamint a szükséges kezelések és a védőoltások elvégzésére is. Ezután az elkülönített állatokat meg kell figyelni, hogy kialakulnak-e náluk a költözés okozta stressz hatására valamely betegség tünetei.

Nincsenek egységes szabályok arra nézve, hogy az elkülönítés pontosan mennyi ideig tartson. Normál esetben az a javaslat, hogy legalább két hétig tartson. Általában ugyanis 1-7 nap kell ugyanis ahhoz, hogy a beadott védőoltások ellenanyagválaszt alakítsanak ki. Az egyes kórokozók lappangási ideje is változó, a tenyészeteket leggyakrabban veszélyeztető parvovírusé 1-11 nap, a FIV vírusé hónapok, a veszettségé viszont akár egy év is lehet. Ezért is fontos a karanténozás mellett az, hogy a jövevény megbízható járványtani helyzetű, ellenőrzött és zárt állományból érkezzen. Nagy általánosságban 14 nap elegendő ahhoz is, hogy az új körülmények közé került jövevények által hordozott rejtett megbetegedések kiderüljenek, közben hozzászokjanak az új környezethez és takarmányhoz, átessenek a szükséges vizsgálatokon és védőoltásokon, valamint a kutyák és a macskák kapjanak két parazita elleni kezelést is.

Az elkülönítés időszaka arra is lehetőséget ad, hogy a már meglévő állatokat alkalmassá tegyék a jövevény fogadására. Egy új állat érkezése ugyanis nem csak fertőzés behurcolásával járhat, de stresszt is jelenthet a meglévő állatok számára. Ha rendszeres állatorvosi ellenőrzés alatt állnak, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy megfelelő-e az egészségi állapotuk és a védettségük a jövevény fogadásához. Ha egy ideje nem látta állatorvos az állományt, akkor meg kell vizsgáltatni. El kell végeztetni azon fertőző betegségek vizsgálatát, az elmaradt a védőoltásokat és parazita elleni kezeléseket, amelyek a gyakran előforduló fertőző betegségek ellen védenek.

Az újonnan érkezett állatok mellett a beteg állatok is elkülönítést igényelnek. A nyugalom javítja a gyógyulási esélyeiket, fertőző betegség esetén pedig az elkülönítés csökkenti a kórokozó terheltséget az állományban. És, mint arról már volt szó, a járványtanilag védett állományokban az eladásra szánt kölykök karantén elhelyezése is indokolt, hogy a látogatóknak ne kelljen bemenni a tenyészállatok közé.

 

Tömeges szerzett megbetegedések a tenyészetekben

Szerencsére nem gyakori probléma a tenyészállatok és/vagy a szaporulat tömeges megbetegedése és elpusztulása. Az nyilvánvaló, hogy abszolút védelem nem létezik, ezért baj szinte bárhol beüthet. De nagyon jellemző, hogy rendszeresen csak ott fordulnak elő súlyos problémák, ahol a tenyésztő sok hibát követ el. A leggyakoribb ilyen hibák:

  • Nem értik a járványvédelmi zártságból és az állomány egységes immunbiológiai állapotából fakadó előnyöket, ezért nem alkalmazzák tudatosan az ezek kialakítására és fenntartására vonatkozó javaslatokat.

  • Elmaradnak, vagy csak látszólag történnek meg a megelőző beavatkozások. Az előbbire példa, hogy gyakran elmaradnak a kutya- és macskaállományokban 2 hetes korban megkezdendő megelőző bélféreg elleni kezelések, az utóbbira pedig az, hogy sokszor a tenyésztő maga vakcinázza az állatait egy tárolási hibák ás egyéb okok miatt hatástalan oltóanyaggal.

  • És a nem megfelelő tartáskörülmények is gyakran okoznak problémát. Ilyen a zsúfoltság, a nem megfelelő a higiénia (sok tenyészetben elmaradnak a takarítások, egyáltalán nincs fertőtlenítés), vagy elmaradnak a felkészült szakember végzett vizsgálatok és állományszemlék, amelyek időben feltárhatnák a hiányosságokat, s amelyek hiányában a hibák hatása kumulálódik.

  • Az etetett takarmány rossz minősége is gyakran vezet egészségügyi problémákhoz, mert ezzel lehet a legtöbbet spórolni.

Gyakorlati tapasztalat, hogy a tenyésztők egy része nem szereti a hibákra rámutató állatorvosokat. Olyat keresnek, aki engedékenyen jóváhagyja azt, amit csinálnak. Ez hozzájárulhat a szórványos vagy akár tömeges megbetegedések és elhullások kialakulásához. Vannak olyan betegségek (pl. a kutyák parvovírusos bélgyulladásak), amelyek ma már szinte kizárólag csak járványvédelmi katasztrófahelyzetekben fordulnak elő tömeges formában. A természetüknél fogva ilyen problémás helyek a menhelyek, hiszen oda mindig fogadnak be fertőzött, beteg vagy legyengült állatokat. Ez természetes. Ezért is létezik egy olyan tudományág, ami az állatmenhelyeken alkalmazandó különleges állategészségügyi megoldásokkal foglalkozik. De az már egyáltalán nem tekinthető természetesnek, hogy hasonló járványvédelmi katasztrófahelyzettel küszködik néhány rosszul vezetett tenyészet is, amelyekben rendszeresen a menhelyekre ajánlott különleges módszereket kell alkalmazni! És ez nem csak a tenyésztő veszteségei miatt elfogadhatatlan, de az ilyen tenyészetekből kikerülő állatok egészsége mindig sokkal bizonytalanabb lábakon áll, mint a jobb körülmények között nevelkedetteké. Vagyis annak a tenyésztőnek, aki ilyen vagy hasonló járványokkal küszködik, alapvetően át kellene gondolnia az alkalmazott technológiai folyamatokat.

vissza az elejéhez

 

A tenyészállatok egészségügye

 

A tenyészállatok több kiválasztási szempontnak is meg kell felelniük, így a küllemi és a viselkedési tulajdonságaik vizsgálata mellett egészségügyi szűréseken is át kell esniük. Problémákhoz vezethet, ha ez elmarad. Nehéz helyzetbe kerülhet ugyanis a tenyésztő, ha egy tenyésztési célra kiválasztott és felnevelt állatot azért kell kiselejteznie, mert beteg (pl. meddő), vagy utólag derül ki, hogy olyan betegséggel terhelt, ami súlyos hatással lehet az utódaira. Ez gyakran vezet fájdalmas döntésekhez, amit az állategészségügy úgy segíthet megelőzni, hogy egyre korábban végezhető és egyre megbízhatóbb vizsgálómódszereket kínál. Ennek köszönhetően a tenyészállatok egészségügyi alkalmassági vizsgálata terén jelentős fejlődés tapasztalható.

 

A nőstény állatok tenyésztési alkalmassági vizsgálata

A nőstény állatoknak számos olyan ivarszervi és egyéb megbetegedése lehet, ami alkalmatlanná teheti őket a tenyésztésre, mert meddőséget, vetélést vagy magzatelhalást okoz, megnehezíti a fialást és az alom felnevelését, illetve károsítja a szaporulatot. Ezért annak eldöntése, hogy egy kiválasztott nőstény állat alkalmas-e egészségügyi szempontból a tenyésztésre, minden esetben alapos vizsgálatokat igényel.

A tenyésztési alkalmassági vizsgálat során az állat azonosítását követően az állatorvos igyekszik tisztázni az ismert előzményeket, mint az állat tartáskörülményeit és takarmányozását, korábbi betegségeit, utolsó ivarzásainak időpontját és lefolyását, a korábbi fedeztetéseinek és elléseinek a kimenetelét, valamint a rokonságban észlelt örökletes és fertőző betegségeket.

Ezt követi az állat fizikális vizsgálata, vagyis az, amikor az állatorvos megtekintéssel, tapintással és hallgatózással megvizsgálja az állatot annak orra hegyétől a farka végéig, miközben különös gondot fordít a látható és a tapintható ivarszervekre, vagyis a méh tapintatára, valamint a péra, a hüvely és a tejmirigyek vizsgálatára.

Ezt követik a kiegészítő vizsgálatok, amire számtalan lehetőség nyílik, ezért az állatorvos az előzmények, a fizikális vizsgálat és a tenyésztői szervezet ajánlásainak együttes figyelembevételével választja ki az elvégzendőket. Az állat egészségi állapotának tisztázása mellett a fajra és a fajtára jellemző fertőző és örökletes betegségek szűrővizsgálatai a legfontosabbak. Ezek során részben képalkotási (röntgen, ultrahang, oftalmoszkóp, vaginoszkóp stb.), részben pedig laboratóriumi (vér, vizelet, bélsár, citológiai, hormonális, szerológiai, bakteriológiai, genetikai stb.) kiegészítő vizsgálatokra is szükség lehet. Az örökletes és mentességet igénylő fertőző betegségek vonatkozásában javasolt kiegészítő vizsgálatok körét (pl. PKD, HCM, HD vagy retrovírus szűrés) általában a tenyésztői szervezet határozza meg szakértők bevonásával, de ezektől eltérő vizsgálatokra is szükség lehet.

Végül az állatorvos és a tenyésztő megbeszélik az eredményeket, a szükséges változtatásokat és kezeléseket. Még a tenyésztésbevétel előtt tanácsos elvégezni a megelőző védőoltásokat és parazita elleni kezeléseket is, mert a már vemhes állatokat nem ajánlott oltatni, vagy sok stressznek kitenni, de bizonyos parazita elleni kezeléseket (pl. bolhásság, bélférgesség és szívférgesség ellen) folytatni kell a vemhesség alatt is. Az anyákat általában a vemhességük félidejében ajánlott állatorvoshoz vinni. Ilyenkor tanácsos a magzatok ultrahangos vizsgálatát is elvégeztetni és megbeszélni a takarmányozással és a fialással kapcsolatos kérdéseket. A vemhesség második felében az anyákat a leghelyesebb elkülöníteni a tenyészet többi állatától a fertőző betegségek és a balesetek megelőzése érdekében.

 

A hím állatok tenyésztési alkalmassági vizsgálata

A kiválasztott hím tenyészállatok alkalmasságát a nőstényeknél leírtaknál is alaposabban kell megvizsgálni. A hímeknek ugyanis több utóduk lehet, mint a nőstényeknek, ezért jelentősebb hatást gyakorolnak, emellett gyakran több tenyészet is igénybe veheti őket. Az előzmények tisztázása és a fizikális vizsgálat hasonló alaposságot igényel. Az utóbbit a hímek esetén a prosztata, a herék és a hímvessző vizsgálatával is kell kiegészíteni. A kiegészítő vizsgálatok körének meghatározása során figyelembe kell venni a nagyobb alaposság elvét, ezért minden fontos örökletes betegség vonatkozásában ajánlott megvizsgáltatni. Érdemes tisztában lenni azzal, hogy minden az örökletes betegségek tüneteinek eltüntetésére irányuló törekvés (pl. a rejtettheréjűség gyógyszeres vagy műtéti korrigálása) csalásnak számít, vagyis a BTK-ba ütköző cselekedet.

A hímek esetén is még a tenyésztésbevétel előtt ajánlott elvégezni a védőoltásokat és parazita elleni kezeléseket. A hímvessző körüli hosszú szőröket ajánlott levágni. Ha van rá lehetőség, előzetes ondóvizsgálatot is érdemes végeztetni. Ennek részei az ondó mennyiségének és fizikális állapotának vizsgálata, valamint az ondósejtek számának meghatározása, alakjának és mozgékonyságának ellenőrzése.

 

A nőstény állatok termékenységi zavarai

A nőstény állatok termékenységi problémái gyakran látszólagosak, és ez különösen jellemző a szuka kutyákra. Számos esetben nem áll megbetegedés a háttérben, vagyis az állat valójában egészséges és termékeny is, a problémákat a tenyésztésszervezés hibái okozzák. Gyakran fogják túl korán tenyésztésbe az állatokat. A nagytestű kutyák olykor csak 2 éves koruk után tüzelnek először, de a nyulak ivarérését is befolyásolja a testméret. Máskor pedig nem veszik észre az ivarzás tüneteit. A szaka kutyák esetén különösen gyakori, hogy egyszerűen nem a megfelelő időpontban próbálják megtermékenyíteni őket.

Az állatok ivari aktivitását és a ciklusok kialakulását számos tényező, köztük a fényviszonyok is befolyásolják, ezért jellemző rájuk a szezonalitás. A szukák elvileg az év során bármikor tüzelhetnek, de ez tavasszal és ősszel a leggyakoribb, a többi állatfaj nőstényei pedig téli szünetet tartanak, amit a leginkább a megvilágított órák száma befolyásol. Ezek az állatok megfelelő megvilágítási program segítségével általában télen is tenyésztésben tarthatók, illetve a szezon hossza kitolható vagy lerövidíthető.

A legtöbb kisemlősnél az ivarzások elmaradása jelzi a párzás sikerét, de a szukáknál és a nőstény nyulaknál nem. A kutyák esetében minden ciklusban megtörténik a peteleválás, ezért a sárgatesthormon akkor is termelődik, ha a szuka nem párzott. Ennek hatására elmúlnak az ivarzás tünetei, amelyek csak a következő ivarzáskor (vagyis 4-13 hónap múlva) térnek vissza. Emiatt a kutyák jellegzetessége a gyakori álvemhesség is, ami sok fajnál kizárólag az ivarzás elmaradásában nyilvánul meg, de a szukákra a vemhességre hasonlító egyéb tünetek (súlygyarapodás, a has méretének növekedése, tejelés, viselkedésbeli változások stb.) kialakulása is jellemző. Hasonló álvemhesség fordul elő a  vadászgörényeknél is, például ha terméketlen hímmel párosodtak. Mindez gyakran eredményez tévedéseket. A nyulaknál pedig az okozhat problémát, hogy az ivarzásuknak (bagzásuknak) nincsenek egyértelmű, könnyen felismerhető tünetei, ezért a tenyésztők gyakran bizonytalanok a párzás sikerével kapcsolatban.

Természetesen a meddőség valódi egészségügyi probléma is lehet. Sokféle betegség állhat a hátterében, amelyek okozhatnak párzásképtelenséget és termékenyítés- vagy termékenyülésképtelenséget is. A párzásképtelenség, vagyis az, hogy az állat nem képes párzásra, a leggyakrabban mozgásszervi problémákra vezethető vissza. A termékenyítésképtelenség, vagyis az, hogy a hím párzik, illetve a termékenyülésképtelenség, vagyis hogy a nőstény állat ivarzik és párzik is, de a megtermékenyülés elmarad, gyakran jelentkezik ivarszervi betegség miatt. Nőstényekben nem ritkán egy fibrózisnak nevezett folyamat zárja el a petevezetőket vagy a méhszarvakat. Ezt okozhatják fertőzések és sérülések is. Nagyon nehéz diagnosztizálni, mert csak festékanyag befecskendezése tárhatja fel, ami hasmetszést igényel, és a gyógykezelése sem tekinthető teljesen megoldottnak. Emellett meddőknek bizonyulnak a hermafrodita állatok, amelyeknek mind heréje, mind pedig petefészke van, és az álhermafrodita állatok is, amelyeknek egyik gonádja van csupán, de a külső ivari jegyeik a másik nemre utalnak. A nőstény állatok cikluszavarai is gyakran vezetnek meddőséghez. Ennek több formája is van:

  • Az ivarzás veleszületett elmaradása ritka, az előzmények alapján az egyéb okok kizárásával állapítható meg. Lehet fejlődési és szerzett probléma is. Kialakulhat a hipotalamusz-hipofízis tengely vagy a petefészkek fejlődési zavara miatt. A szerzett forma számos okból bekövetkezhet, mint az ivartalanítás, súlyos szervi betegségek, a pajzsmirigy hiányos működése, hormonkezelések, vagy petefészek ciszták és daganatok kialakulása.

  • Számos betegség következtében nem marad el végleg az ivarzás, csupán kimarad egy vagy több ivari ciklus.

  • Az ivarzás lehet elhúzódó, ami vadászgörények esetén a fajra jellemző tulajdonság, más állatoknál betegség jele. Okozhatja petefészek ciszta vagy daganat, illetve hormonkezelések is.

  • Néha ennek az ellenkezője, a túl rövid ivarzás okoz gondot. Ilyenkor a túl késői pároztatás miatt nem vemhesül a nőstény állat.

  • Különösen a bonyolult szabályozású szuka kutyákban gyakori, hogy a ciklusok a szokásosnál gyakrabban vagy ritkábban jelentkeznek. Ez sokszor mutat összefüggést az állat testméretével. A basenji fajtának pedig az egyik jellegzetessége az, hogy évenként csak egyszer ivarzik.

  • Gyakori az is, hogy az ivari ciklusok tünetszegényen vagy akár tünetmentesen zajlanak le, amit csendes ivarzásnak nevezünk. Ilyenkor a tenyésztő gyakran nem veszi észre az állat ivarzását, de a tapasztalt hímek igen, illetve az is előfordulhat, hogy még ők sem érzékelik, pedig hormonvizsgálatokkal nyomon követve lezajlik a ciklus. Csendes ivarzással elsősorban az elhízott tenyészállatokban találkozunk.

  • Máskor az ivarzás tünetei jelentkeznek ugyan, de nem alakulnak ki érett tüszők, illetve nem következik be tüszőrepedés. Ez az álivarzás, aminek általában hormonális okai vannak.

  • Az is lehetséges, hogy az ivarzás a szokásosnál erősebb, túlzott tünetekben nyilvánul meg. Ezt nimfomániának vagy ivarzási dühnek nevezik, és általában petefészek cisztás elfajulása vagy daganata áll a hátterében.

  • Emellett a cikluszavar szakadozott ivarzásban is jelentkezhet. Az utóbbi az ivarérés környékén fordul elő a leggyakrabban, és később általában nem ismétlődik meg.

A felsoroltak miatt gyakran marad el a párzás, aminek a közvetlen oka a tűrés hiánya, vagyis az, hogy a nőstény nem veszi fel a hímivarú állatot Ez az ivarzás rendellenességei mellett számos más okok miatt is bekövetkezhet, így a szocializáció zavarai, a nőstény dominanciája, bizonyos anatómiai rendellenességek, a túl korai tenyésztésbevétel, betegségek vagy a korábban szerzett rossz tapasztalatok miatt, de még az is előfordulhat, hogy az állat egyszerűen túl szoros kapcsolatban áll a tulajdonosával. Ennek az ellenkezője, a túl hosszú tűrés is lehet probléma, amikor a nőstény túl sokáig veszi fel a hímeket, ami az időzítés zavarához vezet, ezért üresen maradhat.

 

A hím állatok termékenységi zavarai

Számos olyan betegség létezik, amelyek akadályozzák, hogy a hímek sikeresen közreműködjenek a nőivarú állatok megtermékenyítésében. Ezek lehetnek a szervezet egy vagy több szervrendszerét érintő testi megbetegedések és ivarszervi betegségek is. A betegségek egy része párzásképtelenséget okoz, vagyis azt eredményezi, hogy a hím állat nem képes a nőstényekkel párzani. Máskor a hím párzik ugyan a nőstényekkel, de nem tudja megtermékenyíteni azokat, mert a betegsége termékenyítésképtelenséget okoz. Ezek vizsgálata, örökletes vagy szerzett jellegüknek a megítélése és gyógykezelése is szakember feladata, ezért minden esetben állatorvoshoz kell fordulni, ha egy hím állat nem képes utódokat létrehozni. A párzásképtelenség és a termékenyítésképtelenség okai egyaránt lehetnek testiek (pl. ízületgyulladás) és ivarszerviek (pl. heregyulladás) is. A kutyákra jellemző testi problémák közül a pajzsmirigy hiányos működése a kanok esetében nem csökkenti ugyan a termékenyítőképességet, de a prosztatagyulladás és a heredaganat annál gyakrabban. Más hím állatfajoknál is a herék és a járulékos nemi mirigyek betegségei, vagy az ondóvezető kétoldali elzáródása vezet meddőséghez. A túlzásba vitt légkondicionálás és a herezacskó bőrének megbetegedése is átmeneti ondóhiányt idézhet elő.

 

Problémák a vemhesség során

A kisemlősök vemhessége során is sokféle probléma léphet fel. A magzatok elhalhatnak és felszívódhatnak, vagy vetélés (abortus) következhet be. Ezek egymástól könnyen elkülöníthető folyamatok.

  • A magzatfelszívódás általában tünetmentes, csak ismételt ultrahang vizsgálattal igazolható, de azzal sem minden esetben. A megtermékenyült petesejt felszívódása ugyanis a beágyazódási, a barázdálódási és az embrionális szakaszban is bekövetkezhet, amikor a magzat még egyáltalán nem látható diagnosztikai ultrahang berendezéssel sem.

  • A vetélés viszont általában könnyebben észrevehető, mert az élő vagy elhalt magzat és a magzatburkok kiürülésével jár. A vemhesség végén jelentkező, éretlen magzatok születésével járó koraellés csupán időben különbözik a vetéléstől.

A magzatok elhalása és felszívódása a vemhesség első, a kiürülésükkel járó vetélés pedig a vemhesség második felére jellemző. A két folyamat olykor egyetlen vemhesség során együtt is jelentkezhet, ugyanis hasonló okaik vannak. A leggyakrabban mindkettőt trauma, magzati fejlődési rendellenesség vagy fertőző betegség idézi elő, de olykor anyagforgalmi okai vannak, mint a vadászgörényekben és a nyulakban a vemhesség végén, amikor a vemhességi toxikózis alakulhat ki, ami egy gyakran halálos kimenetelű, súlyos betegség.

 

Nehéz ellés

A kisemlős társállatok általában segítségnyújtás nélkül, könnyen fialnak. Akkor beszélünk nehéz ellésről, ha valamilyen okból nehezen fialnak, vagy segítség nélkül nem tudják világra hozni a kölykeiket.

A nehéz ellésnek anyai és magzati okai lehetnek. Anyai ok a szülőút elégtelen tágassága vagy a méh kifáradása, magzati ok pedig a magzat túl nagy mérete vagy elhalása, mert az előbbi miatt nem tud áthaladni, az utóbbi következtében pedig elmarad a magzat beigazodása a szülőútba. A nehéz ellések az alapján is osztályozhatók, hogy a szülőút elzáródása okozza, vagy más. Általánosságban elmondható, hogy a nagyfejű, keveset ellő fajtáknál és a beltenyésztett vonalaknál gyakrabban jelentkezik.

A tenyésztőnek ilyenkor azt kell eldöntenie, hogy szükség van-e segélynyújtásra és ezt megteheti-e saját maga. A leggyakrabban a szülőútból kilógó, de elakadt magzatok kisegítésére vállalkoznak. Az állatorvosi segítségnyújtás módjának meghatározása elsősorban azon alapszik, hogy elzáródott-e a szülőút vagy sem, és hogy milyen állapotban van az anya. Ezek alapján döntik el, hogy konzervatív segítségnyújtást (pl. fájáserősítést és az elakadt magzat eltávolítását) vagy inkább császármetszést alkalmaznak. Minden késlekedés az anyaállat és a magzatok életébe kerülhet.

Az előreláthatóan nehezen ellő állatok esetében tervezett császármetszést is végeznek. Ehhez pontosan meg kell határozni az anya megtermékenyülésének időpontját, és a császármetszés végrehajtása előtt meg kell győződni arról is, hogy beindult-e már a tejtermelés.

 

Fialás utáni egészségügyi problémák

A fialás utáni időszakban is számos probléma jelentkezhet. A súlyos méhvérzés ritka, de ilyenkor azonnali állatorvosi beavatkozásra (gyógyszeres kezelésre vagy méheltávolításra) van szükség. Gyakoriak a magzatburok visszamaradás, a méhgyulladás és a tejmirigy-gyulladás. A legtöbb állatfajnál anyagforgalmi betegségek is kialakulhatnak, így tejláz (eklampszia) vagy a vadászgörények és a házi nyulak körében a vemhességi toxikózis.

Érdemes figyelembe venni, hogy a nyulak először csak a fialást követő első vagy második napon szoptatják a fiókáikat, a húsevők viszont a fialás közben és utána is. A valódi tejhiány ritka. Általában a fent említett problémák állnak a hátterében, ezért ilyenkor az anya kivizsgálást és szakszerű kezelést igényel. A felnevelési problémák elkerülése érdekében rendszeresen ajánlott ellenőrizni az újszülöttek súlyát és a hasuk teltségét, és szükség esetén kiegészítő etetéseket, dajkaszülőt vagy mesterséges felnevelést kell biztosítani a számukra.

vissza az elejéhez

 

A szaporulat egészségügye

 

A tenyészállatokhoz hasonlóan az újszülöttekkel és a szopós állatokkal is gyakran adódik egészségügyi probléma.

 

Problémák az alomnevelés során

Az alomnevelés során mintegy 5-25% közötti kölyökveszteséggel kell számolni. A legtöbbre a születéskor és az első héten. Ezt sok tényező befolyásolhatja, mint az állatfaj és a fajta, a tartási és a takarmányozási körülmények, az anya fialás előtti állapota, a fialás menete, számos betegség és az állatorvosi ellátás színvonala. A tenyésztőknek ismerniük kell az ellési segélynyújtás lehetőségeit, képesnek kell lenniük az újszülöttek szakszerű újraélesztésére, és előre fel kell készülniük a sürgősségi állatorvosi ellátás igénybevételére is. Tisztában kell lenni a fialás utáni teendőkkel, mint a kiegészítő táplálás módja, a dajkásítás vagy a mesterséges felnevelés. Ezekről az egyes fajok tenyésztési gyakorlatának tárgyalása során lesz szó.

Az újszülötteket meg kell vizsgálni. Ilyenkor a nyilvánvaló anomáliák, a kültakaró és a köldök vizsgálata mellett a testnyílásokra is figyelmet kell fordítani, mert gyakori a hasított szájpadlás, illetve a végbél vagy a húgycső nyílásának a hiánya. A nyálkahártyáknak halvány rózsavörös színűnek és nedvesnek kell lenniük. Jellemző az egészséges kölykökre az élénk szopási reflex, kézbevételkor a sírás, valamint az anya felé mászás képessége, illetve az is, hogy igyekeznek felállni, ha felborítják őket. Az első hetekben az egészséges kölykök gyakorlatilag csak szopnak és alszanak.

Az újszülötteknek különösen sérülékenyek, mert hiányos az érzékelésük, könnyen kihűlnek, nem rendelkeznek cukortartalékokkal és fejletlen az immunrendszerük. Túl alacsony a külső hőmérsékleten (pl. ha kiesnek az alomból) hamar kihűlnek. Mivel kezdetben a hőérzékelésük is tossz, nem húzódnak el a melegítő alkalmatosságoktól, így könnyen túlmelegednek vagy megégnek. A leghelyesebb ezért úgy melegíteni őket, hogy lassan, mintegy 30 perc alatt érjék el a normális testhőmérsékletet. Ha hirtelen elgyengülnek, mindig gondolni kell a vércukorszint leesésének a lehetőségére, és mérettől függően 0,5-2,0 ml cukorszirupot kell itatni velük. A sérüléseiket, így a köldökcsonkot is mielőbb fertőtleníteni kell. A ragadozók kölykei esetében ellenőrizni kell azt is, hogy elegendő föcstejet fogyasszanak az életük első 24 órájában. Ennek hiányában állatorvos segítségét kell kérni, aki anyai vérsavó, esetleg a kereskedelmi forgalomban kapható hiperimmun vérsavó szájba, bőr alá, vagy hasüregbe fecskendezésével kísérli meg az anyai ellenanyagok részleges pótlását.

Az alomnevelés során alapvetően kétféle betegség jelentkezhet:

u      A veleszületett vagy világra hozott rendellenességeknek nevezzük azokat, amelyek már a születés pillanatában is fennállnak.

u      A kölykök később, a születés után kialakuló problémáit a fejlődési betegségeknek nevezzük, mert ezek a kölykök fejlődése során jelentkeznek.

Mind a veleszületett, mind pedig a fejlődési rendellenességek gyakoriak. Oktani szempontból mindkettő lehet szerzett és örökletes is. A továbbiakban a felsoroltak két legfontosabb csoportjával, a veleszületett és az örökletes megbetegedésekkel foglalkozunk.

 

Veleszületett rendellenességek

A tenyésztett állatok körében a különböző veleszületett betegségek aránya megközelíti a 30%-ot. Ebbe a körbe számos jelentős és kevésbé súlyos probléma tartozik, de ha belegondolunk, hogy a társállatok ilyen arányban lehetnek érintetek már a születésük pillanatában, akkor nem túlzás, hogy fokozott odafigyelésre van szükség a jelenség megelőzése érdekében. Minden esetet alaposan ki kell vizsgálni, különös tekintettel arra, hogy mi okozza, mert csak ez teszi lehetővé az elkerülésüket.

A veleszületett szerzett rendellenességeket különösen nehéz a veleszületett örökletes betegségektől elkülönböztetni, pedig ez fontos. Általában szerzett eredetre, vagyis környezeti okokra (pl. takarmányozási hibákra, káros fizikai behatásokra vagy fertőzésekre) kell gondolni, ha az elváltozást máshol is környezeti eredetűként határozták meg, ha az anyát a vemhessége során ismerten stressz vagy más káros hatás érte, és ha a vélt környezeti ok elhárítása után az elváltozás többé nem fordul elő. Az ok tisztázása érdekében alaposan ismerni kell a körülményeket, így a tenyészállatok takarmányozását, életkörülményeit, az alkalmazott gyógyszereket és vegyszereket, a lehetséges fertőzéseket és fizikai hatásokat, mint az anyaállatot ért traumákat vagy hőhatást. Ezek ugyanis mind magzatkárosító (teratogén) következményekkel is járhatnak.

A tenyésztők általában kizártnak tartják, hogy az általuk nyújtott takarmány okozza a problémát, pedig ez az egyik leggyakoribb ok. A házilag összeállított takarmányok különösen gyakran eredményeznek veleszületett szerzett rendellenességeket az újszülöttekben, különösen ha a szükséges elmélyült ismeretek nélkül készültek. Ezek a takarmányok ugyanis felesleges mennyiségben tartalmazhatnak egyes aminosavakat, zsírokat, ásványi anyagokat és vitaminokat, máskor meg ezek hiánya vagy nem megfelelő aránya vezet magzatkárosodáshoz. Különösen gyakori ok a lizin nevű aminosav hiánya, az A–vitamin túladagolása vagy a hiányos D-vitamin ellátás. A nyers ételek is lehetnek veszélyesek, mert gyakran tartalmaznak kórokozókat, melyek közül nem egy magzatkárosító, mint a Toxoplasma gondii parazita vagy a Listeria monocytogenes baktérium.

Más fertőzések is okozhatnak magzatkárosodást, mint a vemhes macskák parvovírus fertőzése vagy a vemhesség alatt adott parvovírus elleni védőoltás, ami a magzatokban többek között agykárosodást (cerebelláris hipopláziát) eredményezhet. Bizonyos antibiotikumok, mint az aminoglikozidok, a tetraciklinek, a potenciált szulfonamidok és a grizeofulvin, illetve más gyógyszerek is, mint a kortikoszteroidok, okozhatnak magzatkárosodást, akárcsak bizonyos vegyszerek.

A veleszületett örökletes rendellenességek sem ritkák. A természetes és a mesterséges kiválasztódás (szelekció) folyamatában megjelenő genetikailag kódolt tulajdonságok hirtelen megváltozását mutációnak, a káros mutációkat pedig hibáknak (defektus) nevezzük. A génhibák kialakulásának és elterjedésének folyamatát a természetes szelekció fékezi, a mesterséges szelekció pedig felgyorsítja. Mint arról már volt szó, a természetes kiválasztódás mindig azokat az állatokat vagy állatcsoportokat részesíti előnyben, amelyek jobban tudtak alkalmazkodni a természetes körülményekhez, de a mesterséges kiválasztás lényege az ember által előnyben részesített tulajdonságok megjelenése és elterjedése, ami nem feltétlenül kedvező az állat számára. Ezért az állattenyésztés alapjául szolgáló mesterséges kiválasztás gyakrabban vezet génhibák kialakulásához és elterjedéséhez, mint a természetes. Ráadásul sok örökletes hiba elterjedése kimondottan az ember szándékos beavatkozásának az eredménye. A shar-pei fajta tenyésztése során a tenyésztők sokáig kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy minél ráncosabb legyen a fajtához tartozó állatok bőre. Ez idővel olyan mértékűvé vált, ami már betegséget és szenvedést okozott a shar-pei kutyáknak, ezért a tenyésztők módosítottak a fajta leírásán, és ma már a kevésbé ráncos egyedeket részesítik előnyben.

Ma már ezres nagyságrendben ismerünk a különböző állatfajokat és fajtákat eltérő mértékben érintő örökletes betegségeket. Ezeknek csupán egy része jelenik meg klinikai tünetekben az állatok megszületésekor, mások nem. Az előbbieket el kell különíteni a veleszületett szerzett betegségektől. Ha egy tenyészetben olyan betegség jelentkezik, amit más állományokban is leírtak már, csak néhány párosítás esetén jelentkezik, ráadásul beltenyésztést folytatnak, akkor a veleszületett rendellenesség bizonyára örökletes eredetű. Ilyen a sokujjúság (polydactilia), ami a születéskor azonnal látható.

 

Fejlődési rendellenességek

A szerzett fejlődési rendellenességek oktana rendkívül széles skálán mozog. Számos környezeti ok (pl. tartási és takarmányozási hibák, traumák, fertőzések vagy az anya megbetegedései) idézhet elő megbetegedést egy vagy több kölyökben, ezért minden esetben szakemberhez kell fordulni a betegekkel. A szerzett fejlődési rendellenességeket hasonló tulajdonságok jellemzik, mint a veleszületetteket.

Az örökletes fejlődési rendellenességek abban különböznek az örökletes világra hozottaktól, hogy a tünetei nem mutathatók ki a születés pillanatában, vagyis csak később jelennek meg annak ellenére, hogy genetikailag kódoltak. Ilyen betegség a kutyák csípőízületi diszpláziája, mert az újszülött állatokban nem mutatható ki semmilyen tünete. Legkorábban a csípőízület lazasága jelzi, ami az egyes állatoknál eltérő időpontban, általában a 12. és a 16. hét között jelenik meg, de a betegségre jellemző összes elváltozás többnyire csak 1-2 éves korra alakul ki, ha egyáltalán megjelennek.

 

Az örökletes rendellenességek vizsgálata

Függetlenül attól, hogy veleszületett vagy szerzett, az örökletes rendellenességek felderítése több módszerrel is történhet. Egyes vizsgáló módszerek a betegség tüneteinek, vagyis az általa okozott fenotípusos elváltozások felderítésére irányulnak, mások pedig olyan genetikai vizsgálatok, amelyekkel a tüneteket nem mutató, de a betegség vagy egyéb hiba genetikai kódját hordozó állatok felderítésére is alkalmasak. Az adott helyzetben a leginkább megfelelő vizsgálómódszer kiválasztása jelentős mértékben javíthatja a tenyésztői munka hatékonyságát.

Ha az örökletes eredetű tulajdonságok felderítése a fenotípus vizsgálatával történik, akkor az örökletes betegségekre jellemző tüneteket igyekszünk kimutatni, amit többféle módszerrel végezhető:

  1. Az anatómiai vizsgáló eljárások lényege abban áll, hogy a fenotípusos tulajdonságokat vagy elváltozásokat, azok jeleit, vagyis klinikai tüneteit keressük. Ez sokféleképpen történhet, így a látható tulajdonságok esetén akár egyszerű megtekintéssel is, míg a rejtett tulajdonságok vonatkozásában különböző vizsgáló eljárásokat alkalmazunk. Ezek sorában gyakoriak a képalkotó eljárások. Az örökletes szemészeti tulajdonságok és betegségek (PRA) vizsgálata oftalmoszkóp, a macskák policisztás vesebetegsége (PKD) esetén az elváltozások kimutatása pedig a vesék diagnosztikai ultrahang vizsgálata segítségével történik, míg a csípőízületi diszplázia (HD) kimutatásához röntgenberendezésre van szükség.
  2. Máskor biokémiai vizsgálóeljárások segítenek a tulajdonság vagy betegségtünet feltárásában, amelyek alkalmasak valamely enzim vagy szubsztrátum vizsgálatára.

Mindkét módszer hátránya az, hogy csak a már tünetekben megjelenő elváltozásokat mutató állatok deríthetők fel velük, emellett néha nehéz bizonyítani, hogy az észlelt elváltozások az adott örökletes betegség következtében alakultak ki, vagy más okból.

A genetikai vizsgálatokat általában alkalmasabbak az örökletes betegségek kimutatására. A genotípus vizsgálatára egyre jobb módszerekkel rendelkezünk:

  1. A genetikai vizsgálómódszerek sorában sorolható első eljárás a tesztpárosítás volt. A vizsgálat alá vont állatot ilyenkor a tulajdonság szempontjából ismerten homozigóta, esetleg heterozigóta állattal párosították, és az utódok vizsgálatával döntötték el, hogy az adott szülő érintett-e? A múltban az is gyakori volt, hogy az örökletes betegségek felderítésére rokon állatokkal végeztek tesztpárosításokat, ami homozigóta egyedeket eredményez. Ezek a módszerek azonban költségesek és időigényesek is, emellett nem teljesen megbízhatók, hiszen sokszor csak statisztikai valószínűsége van egy-egy tulajdonság megjelenésének, vagyis előfordulhat, hogy a hordozó állat egyetlen utódjánál sem jelenik meg.
  2. A tesztpárosításnál fejlettebb megoldásnak számítanak a modern DNS vizsgálatok. Általánosságban elmondható róluk, hogy minél egyszerűbb egy öröklésmenet, annál könnyebben mutatható ki a genetikai kódja, ezért ma már sok monogenetikus tulajdonság kimutatására rendelkezünk megbízható genetikai vizsgálóeljárással, de a poligenetikus tulajdonságok vonatkozásában is fejlődés tapasztalható. A leggyakrabban a PCR (polymerase chain reaction) módszer segítségével történik a DNS vizsgálata. Ez arra alkalmas, hogy egy rövid DNS szakaszt kimutassunk. A vizsgálat történhet a száj nyálkahártyáról vett tamponmintából, vérből, szőrtüszőből, ondómintából vagy bőrbioptátumból is. A PCR egyaránt alkalmas az örökletes tulajdonságok (pl. vércsoport, szőrszín, szőrhossz), az örökletes betegségek és a kórokozók jelenlétének a vizsgálatára is.

A DNS vizsgálatoknak alapvetően két változata létezik:

a)       A legtöbb örökletes betegség kimutatása direkt DNS tesztekkel történik, amelyek az adott tulajdonságot meghatározó gén felderítésére irányulnak, vagyis elsősorban a monogenetikus tulajdonságok kimutatására alkalmazható. Ezek számítanak a legmegbízhatóbb megoldásnak az örökletes tulajdonságok és betegségek kimutatására. Az eredményük az öröklésmenettől függően normális, hordozó vagy érintett lehet, és általában nagyon megbízható. Azokban a ritka esetekben, amikor nem bizonyul annak, érdemes a szülőket is megvizsgáltatni. Emellett az is előfordulhat, hogy egy örökletes betegségnek nem csak egyetlen formája létezik az adott fajtában, mert több mutáció is okozhat hasonló tüneteket.

b)       A kapcsolati marker gének vizsgálatának célja a kromoszómán a keresett génszakaszhoz közel helyezkedő marker gének meghatározása, vagyis ez a poligenetikus tulajdonságok vizsgálatára használható. A kapcsolati vizsgálat csak akkor kerül szóba, ha a betegséget kiváltó gén nem ismert vagy más okból nem vizsgálható, de létezik hozzá kapcsolódó ismert génszakasz. Ez az eljárás néha kevésbé megbízható, mint a direkt génkimutatás, mert előfordulhat, hogy a kapcsolat megszűnik a gének között, a vizsgált génszakasz megváltozik vagy a hibás génnel való kapcsolat nélkül is megtalálható.

Mindkét DNS vizsgálati eljárás alkalmas az adott tulajdonságot hordozó állatok felderítésére, még akkor is, ha az nem jelent meg a fenotípusban (fejlődési vagy rejtett rendellenesség). Azonban az adott tulajdonságot kódoló vagy betegséget előidéző hibás gének eltérők is lehetnek, ezért a kimutatásukra irányuló teszteket gyakran fajtánként kell kifejleszteni. A DNS tesztek további hátrányai közül a legtöbb a mintavételhez kapcsolódik. Ez egyszerűnek tűnik, ha mondjuk az állat száj nyálkahártyájáról történik, de a szájában és nyálában főleg táplálék eredetű idegen sejtek is előfordulhatnak. Emellett fa mintavételi eszköz tisztasága is, mert befolyásolhatja az eredményt és fontos a beteg azonosíthatósága is.

Érdemes megemlíteni, hogy számos olyan genetikai hiba nem öröklődik. Ezek vagy nem érintik az ivarsejteket, hanem kizárólag a testi (szomatikus) sejteket károsítják (pl. daganatos megbetegedések), vagy pedig érintik az ivarsejteket is, de olyan súlyosak, hogy megakadályozzák, hogy az állat szaporodjon. Az ilyen betegségeket nem lehet továbbörökíteni, vagyis olyan genetikai hibák, amelyek az érintett állatok egyedi tulajdonsága marad. Ide sorolhatók a kromoszóma rendellenességek. Ezek közös jellemzője, hogy nem csupán egy vagy több génnel van baj, hanem egész kromoszómák hiányoznak vagy többletként jelentkeznek. Ez a leggyakrabban a gonoszómákat érinti. Példa a fekete és vörös jegyekkel is rendelkező kandúrok, amelyek XXY, vagy XXXY stb. kromoszómákkal születnek, valamint a nőivarú állatok XO betegsége (Turner-szindróma), amikor az egyik X kromoszóma hiányzik, ezért az érintet nőstény külső ivarszervei fejletlenek és nincsen ivari ciklusuk sem.

 

Az egyes állatfajok gyakoribb örökletes betegségei

Az egyes állatfajok és fajták valamennyi ismert örökletes betegségét szinte lehetetlen felsorolni. Emellett az egyes betegségek előfordulási gyakorisága is változik. A 80-es években nagyon gyakori volt a dalmaták urát húgykövessége, a boxerek ivarzási hüvelyelőesése és a perzsa macskák pszeudocisztás veseelváltozása. Ezt követően a tenyésztők fokozatosan kiszelektálták az érintett vonalakat, ezért mára mindhárom betegség ritkává vált. Sajnos a csípőízületi vagy a könyökízületi diszplázia gyakorisága lassabban csökken, ami nem annak köszönhető, amit sok laikus állít, hogy nem örökletes megbetegedések, hanem annak, hogy nem elég fejlettek a vizsgáló módszerek. A védekezést ezekben az esetekben sem szabad feladni. Az is bonyolítja a helyzetet, hogy néhány betegségnek van örökletes és szerzett formája is.

Ma már csak a kutyáknak mintegy 400 ismert örökletes betegsége ismert, ezért az alábbiakban az egyes állatfajok leggyakrabban előfordulókat igyekszünk alfabetikus sorrendben megemlíteni.

A kutya néhány örökletes rendellenessége:

  • alaszkai malamut polineuropátia (AMPN)
  • allergiás bőrgyulladás (atópia)
  • aritmogén jobb kamrai kardiomiopátia (ARVC)
  • brachiocefalikus szindróma
  • briárdok éjjeli vaksága
  • centronukleáris miopátia (CNM, HMLR)
  • ciklikus neutropénia (GCS)
  • cisztinúria (CYST)
  • combcsontfej elhalás (LCPD)
  • csípőízületi diszplázia (HD)
  • degeneratív mielopátia (DM, Exon 1+2)
  • diabetes insipidus (DI)
  • dilatációs kardiomiopátia (DCM)
  • elsődleges ciliáris dyskinézia (PCD)
  • elsődleges lencseficam (PLL)
  • elsődleges nyitott zugú zöldhályog (POAG)
  • episodic failing syndrome (EFS)
  • exercise induced collapse (EIC)
  • factor VII deficiency
  • familiáris nefropátia (FN)
  • Fanconi szindróma
  • farkaskarom
  • fehérjevesztéses enteropátia (PLE)
  • fehérvérsejt megtapadás hiánya (CLAD)
  • fiatalkori dilatációs kardiomiopátia (JDCM)
  • fiatalkori epilepszia
  • fiatalkori vesediszplázia (JRD)
  • foszfofruktokináz hiány (PFKD)
  • fukozidózis
  • gangliozidózis (GM1)
  • glikogéntárolási betegség (glikogenosis, GSDII, GSDIIIa)
  • globoid cell leukodystrophy (Krabbe disease)
  • glomerulonefritisz
  • gyomorcsavarodás (GDV)
  • harmadik szemhéj előesése
  • hemofília A
  • hemofília B
  • hiperurikózúria (HUU, SLC)
  • hipofizer törpeség
  • ichthyosis
  • Imerslund-Gräsbeck szindróma (IGS)
  • ivarzási hüvelyelőesés
  • ivermectin túlérzékenység (MDR1 defekt)
  • izomdisztrófia (MD)
  • junctional epidermolysis bullosa (JEB)
  • késői lefolyású ataxia (LOA)
  • kombinált immunhiány-betegség (SCID)
  • könyökízületi diszplázia (ED)
  • L-2-hydroxyglutaric aciduria (L2HGA)
  • látóideghártya rendellenes fejlődése (OSD)
  • malignus hipertermia (MH)
  • megállíthatatlan látóideghártya sorvadás (PRA)
  • miosztatin mutáció
  • mitrális billentyű diszplázia (MVD)
  • mukopoliszacharidózis (MPS)
  • Musladin-Lueke szindróma (MLS)
  • myotonia congenita (MC)
  • narkolepszia (NARC)
  • nekrotizáló meningoencefalitisz (NME, PDE)
  • neuronal ceroid lipofuscinosis (NCL)
  • örökletes elhalásos mielopátia (HNM)
  • örökletes neutropénia (TNS)
  • örökletes nyelőcsőtágulat (ME)
  • örökletes orr parakeratózis (HNPK)
  • örökletes pszeudoneuropátia (HN)
  • örökletes szürkehályog (HC, HSF4)
  • pajzsmirigy alul-működése (hypothyreosis)
  • piruvát dehidrogenáz foszfatáz 1 hiány (PDP1)
  • piruvátkináz hiány (PK)
  • policisztás vesebetegség (BTPKD)
  • portoszisztémás vérátfolyás (PSS)
  • rejtett heréjűség
  • réztárolási betegség (CT)
  • shar-pei láz (amiloidózis)
  • skót juhász szem anomália (CEA)
  • sokujjúság (polydactilia)
  • spinocerebelláris ataxia (SCA)
  • Startle betegség
  • száraz szem és göndör szőr szindróma (CCS)
  • szemhéjszél befordulása (entropium)
  • szemhéjszél kifordulása (ectropium)
  • szenzoros ataxiás neuropátia (SAN)
  • szívkamra sövényhiba (VSD)
  • szőrhullás (alopécia)
  • törékeny csont betegség, tökéletlen csontképzés (OI)
  • törpenövés (SD 2)
  • újszülöttek encefalopátia (NEWS)
  • újszülöttek kortikális cerebelláris abiotrofiája (NCCD)
  • vállízületi diszplázia (OD)
  • veleszületett állandósult farkasvakság (CSNB)
  • veleszületett pajzsmirigy alulműködés (CHG)
  • veleszületett rövidfarkúság brachyuria)
  • von Willebrand betegség (vWD)
  • X-kromoszómához kötött súlyos kombinált immunhiány (X-SCID)

 

A macska néhány örökletes rendellenessége:

  • alfa-mannozidózis
  • asztma
  • burmai fej defektus
  • Chediak-Higashi szindróma (CHS)
  • gangliozidózis (GM)
  • glikogéntárolási betegség (glikogenosis)
  • hemofília
  • hipertrófiás izomdisztrófia (HMD)
  • hipertrófiás kardiomiopátia (HCM)
  • hipokalémiás polimiopátia
  • kraniofaciális defektus
  • Manx szindróma (spina bifida)
  • megállíthatatlan látóideghártya sorvadás (PRA)
  • megállíthatatlan látóideghártya sorvadás (PRA)
  • mukopoliszacharidózis (MPS)
  • Niemann-Pick betegség (sphyngomyelinosis)
  • perinefrikus pszeudociszta
  • piruvátkináz hiány (PK)
  • policisztás vesebetegség (PKD)
  • rejtett heréjűség
  • skót lógófülű betegség (osteochrondrodysplasia)
  • sokujjúság (polydactilia)
  • spinális izomsorvadás (SMA)
  • süketség
  • szőrtelenség
  • Thomsen-kór (myotonia congenita)
  • újszülöttek hemolitikus betegsége (neonatal isoerythrolysis)

 

A vadászgörény néhány örökletes rendellenessége:

  • brachiocefalikus szindróma
  • cisztás vese
  • sokujjúság (polydactilia)
  • süketség
  • szürkehályog (cataracta)
  • Waardenburg szindróma

 

A házinyúl néhány örökletes rendellenessége:

  • akrobata viselkedés
  • bénulásos remegés
  • cisztás vese
  • csípőficam
  • egyik vagy mindkét vese hiánya
  • epilepszia
  • kondrodisztrófia
  • metszőfogak túlnövése
  • normálisnál több metszőfog
  • nyitott gerinc
  • oszteopetrózis
  • szürkehályog (cataracta)
  • törpeség
  • vízfejűség (hydrocephalus)

A felsoroltak mellett valamennyi állatfajnak számos ismert örökletes megbetegedése van még, és szinte minden nap bekerülhet a köztudatba egy-egy újabb probléma. Ezért abban a kérdésben, hogy az adott faj illetve fajta esetében melyik örökletes betegségekre kell a tenyészállatokat szűretni, támaszkodjon a tenyésztői szervezet útmutatására.

 

Dr. Csikós Károly Miklós
állatorvos
Mancsok Állatorvosi Rendelő

 

© MANCSOK, 2018.