Újpest:
787-2637

Krisztinaváros:
 
201-0052

 

 

Ha támogatni kívánja az oldal fenntartását és fejlesztését, kattintson az Önt érdeklő hirdetésekre.
 
Visszajelzését ide várjuk:
 
webmaster@mancsok.hu
 
Köszönjük!

Hirdetések

   

MANCSOK

  ÁLLATTENYÉSZTÉS

tenyésztő

szaporító

állat

biológia

tenyészet kialakítása

szervezés

tenyészttési eljárások

egészségügy

  KUTYATARTÓKNAK

  MACSKATARTÓKNAK

  GÖRÉNYTARTÓKNAK

  NYÚLTARTÓKNAK

  EGÉSZSÉGVÉDELEM

  ELSŐSEGÉLY

  NEVELÉS

  TAKARMÁNYOZÁS

Tenyésztési eljárások

 

Az állattenyésztés évezredei során különböző tenyésztési eljárások alakultak ki. Ezek többségét a társállat-tenyésztésben ma is hasznosítják, ezért érdemes megismerni őket.

A tenyésztési eljárások alapvetően két csoportra oszthatók:

  1. A fajtatiszta tenyésztés azt jelenti, hogy kizárólag egy fajta tagjaival folytatják a tenyésztést, vagyis a tenyészpárokat ugyanabból a fajtából válogatják.
  2. A keresztezés pedig azt jelenti, hogy különböző fajtákhoz tartozó tenyészállatokat párosítanak, vagyis kereszteznek.

Mindkettőnek van szerepe a kisemlős társállatok tenyésztésében is. A legtöbb tenyésztő ma fajtatiszta tenyésztést folytat, de a keresztezések sem számítanak ritkának, sőt, az utóbbi évtizedben egyre többször kerül sor rá. Mindkettő történhet tenyészállatok és végtermék állatok előállítása céljából is.

A tenyésztési eljárások leírásához általában szimbólumokat használnak a tenyésztők. Ennek során a szülőket általában „P” betűvel jelölik, mert a latin „parentes” szülőket jelent, az utódokat pedig „F” betűvel, mert az utódnemzedék a latinul „filialis generatio”. Az F betű alsó indexe (pl. F1 vagy F2) azt mutatja, hogy a szülőktől számított hányadik nemzedékről van szó. Az első utódgeneráció általánosan elfogadott jele az „F1”.

 

Fajtatiszta tenyésztési eljárások

 

A fajtatiszta tenyésztés kizárólag azonos fajtához tartozó egyedek bevonásával zajlik. Ez ma az állattenyésztésben a legszélesebb körben alkalmazott megoldás. Célja lehet az azonos fajú tenyészállatok céltudatos kiválogatásával és párosításával jó minőségű végtermék állatok vagy tenyészállatok előállítása, a homozigozitás növelése és a heterozigozitás csökkentése (egységesítés), a fajtamegőrzés (génmegőrzés), valamint a fajta tulajdonságainak javítása (nemesítés), de ezek mellett használják még keresztezési partner tenyészállatok előállítására is a hibridizációs programok végrehajtása során. A fajtatiszta tenyésztésben a genetikai előrehaladás legfőbb eszköze a mesterséges szelekció, amivel a legkönnyebben a jól öröklődő tulajdonságok javíthatók, de alkalmas az additív génhatások kihasználására is, vagyis az egyes tulajdonságok kialakításában közreműködő önálló, mégis összegződő hatású gének hatásának a felerősítésére is.

A fajtatiszta tenyésztési eljárások sorába több módszert sorolunk, amelyek közül a kombinációs párosítás, a beltenyésztés és a fajtán belüli vérfrissítés szerepe emelkedik ki.

Fajtatiszta tenyésztési eljárások:

  1. Kombinációs párosítás. A kombinációs párosítás a leggyakrabban és legrégebb óta alkalmazott fajtatiszta állattenyésztési eljárás. A célja az, hogy az apai és anyai eredetű gének által kódolt kívánatos tulajdonságok optimálisan egészítsék ki egymást (kombinálódjanak), vagyis a tenyésztők azokat a fajtatiszta szülőket igyekeznek megtalálni, melyek párosításából származó közös utódok a kívánatos küllemi tulajdonságokat mutatják és a várt teljesítményre képesek. Az egyes tulajdonságok kombinálódó képességének megítélése meglehetősen időigényes és költséges folyamat, emellett az eredménye bizonytalan, mert nem rendelkezünk általános érvényű és abszolút megbízható módszerekkel. A tenyésztők ezért elsősorban a korábbi megfigyeléseik és tapasztalataik alapján vonnak le következtetéseket és hoznak döntéseket a tenyészpárok kiválasztására, ami a kombinációs párosítás alapját adja. Általában csak utólag derül ki, hogy sikerült-e a kívánt kombinációt megtalálni.

A kombinációs párosítás leginkább elfogadott alapelve az, hogy „párosítsd a jót a jóval, és a legjobbat a legjobbal”, amihez minden tenyésztő hozzáteszi az egyes tulajdonságok öröklődésével kapcsolatos személyes ismereteit és tapasztalatait. Általában nyilvántartják a legsikeresebb (golden cross) kombinációkat, és ezeket a párosításokat igyekeznek ismételni.

  1. Beltenyésztés. Gyakran alkalmazott fajtatiszta tenyésztési eljárás, aminek a lényege az, hogy a fajtán belül egy szűk populációt zárt körben tenyésztenek tovább. Ilyenkor egymással származási kapcsolatban álló egyedeket párosítanak annak érdekében, hogy egy vagy több általuk hordozott tulajdonságot rögzítsék az állományban. Ez annál hatásosabb, minél közelebbi rokonságban állnak egymással a párosított tenyészállatok, és minél kevesebb tulajdonságról van szó. Mivel a beltenyésztés hatására a populáció tagjainak idővel egyre több származásilag azonos génje lesz, ennek eredményeként generációról generációra csökken a heterozigóta, és ugyanilyen arányban nő a homozigóta génpárokkal rendelkező egyedek aránya. A módszer legfontosabb eredménye ezért a homozigozitás növelése és a heterozigozitás csökkentése, amivel nő az állomány genotípusos és fenotípusos hasonlósága.

Ugyanakkor a beltenyésztés nagy tapasztalatot és kellő körültekintést igényel, mert az alkalmazásával bizonyos hátrányos tulajdonságok is rögzülhetnek. Az eljárás egyik lehetséges következménye az érintett populáció beltenyésztési leromlása, vagyis az életképesség, a szaporodóképesség vagy a teljesítmény csökkenése.

A beltenyésztés legszorosabb formája a rokontenyésztés, enyhébb változata pedig a vonaltenyésztés, így azok tekinthetők a beltenyésztés változatainak is. A fajtán belüli vérfrissítés pedig a fajtatiszta tenyésztési eljárások körében a beltenyésztés ellentétének számít. A továbbiakban ezekről lesz szó.

  1. Rokontenyésztés. Olyan fajtatiszta tenyésztési eljárás, aminek során közeli rokonokat, vagyis közös ősöktől származó és sok közös gént hordozó egyedeket párosítanak egymással. A módszer legfőbb célja a kívánatos gének rögzítése és a kedvezőtlen gének kiküszöbölése, és ezek segítségével általában a tenyésztő által meghatározott kívánatos tulajdonságokat hordozó és azokat örökítő apaállatok létrehozása. A rokontenyésztés ugyanis a homozigozitás gyors növelésével és a heterozigozitás gyors csökkenésével jár. A rokontenyésztés másik célja az eredeti állományon belül egymástól genetikailag jelentősen különböző rokontenyésztett vonalak kialakítása, amelyeket később a tervszerű hibridizációs programokban használhatnak fel. Erről is lesz szó.

A rokontenyésztés legfőbb hátránya az, hogy meglehetősen gyakran vezet beltenyésztési leromláshoz.

Rokoni kapcsolat akkor áll fenn a tenyészállatok között, ha egy vagy több közeli közös ősük van. Az ősök szerepe meghatározó, egyben mérhető és az utódok kialakítására gyakorolt hatása matematikailag is kimutatható, amit az alábbi táblázat segítségével szokás bemutatni: 

Utódnemzedék

Közös ősök száma

Közös ős neve

Egy közös ős szerepe

(abszolút számmal)

Egy közös ős szerepe

(%-ban)

1.

2

szülő

1/2

50,0

2.

4

nagyszülő

1/4

25,0

3.

6

dédszülő

1/8

12,5

4.

16

ükszülő

1/16

6,25

5.

32

szépszülő

1/32

3,125

n.

2n

ősszülő

1/2n

100/2n

 A táblázatban látható, hogy minél nagyobb az egymással párosított tenyészállatok rokonsági foka, annál nagyobb közös génhányaddal rendelkeznek. A rokonsági fok mérőszáma a rokonsági együttható, aminek a jele: „Rxy, ahol az „x” az ős, az „y” pedig a vizsgált leszármazottat jelenti. A rokonsági együttható kiszámítása kétféle módszerrel is történhet, attól függően, hogy a vizsgált állatok egyenesági vagy oldalági rokonságban állnak egymással.

Egyenesági rokonság esetén, vagyis azokban az esetekben, amikor az állatok egymás leszármazottai, a rokonsági együttható képlete így alakul:

Rxy = (½)n

Az „n” változó az ős és a leszármazott közötti nemzedékek számát mutatja.

Oldalági rokonság esetén, vagyis amikor a tenyészállatok nem egymás leszármazottai, hanem közös ős révén állnak genetikai kapcsolatban egymással, az alábbi képletet használjuk a rokonsági együttható kiszámítására:

Rxy= (½)n1+n2

Az „n1” és az „n2” a vizsgált egyedek nemzedéktávolságát jelzi a közös őstől.

A rokontenyésztésnek három fokozatát különítik el, az igen szoros, a szoros és a mérsékelt rokontenyésztést. Ezeket annak megfelelően alkalmazzuk, hogy a közös ős az 1-2. nemzedékben (pl. testvérek, féltestvérek, szülők vagy nagyszülők és ivadékaik), a 3-4. nemzedékben (pl. unokatestvérek), vagy az 5-6. nemzedékben (távolabbi rokonok) található. Minél szorosabb a rokontenyésztés, annál több káros mellékhatással kell számolni miatta, ezért a rokontenyésztés csak bizonyos esetekben, tudatosan és megfelelő ellenőrzés mellett alkalmazható, különben súlyos károkat okoz.

  1. Vonaltenyésztés. Ez is a rokontenyésztés egyik változata. A rokontenyésztett vonal olyan rokontenyésztéssel homozigótává tett állomány, amiben a vonalalapító ősök értékes tulajdonságait rögzítették. A vonaltenyésztés célja általában az ilyen vonalak létrehozása, amiket később keresztezési partnerként használhatnak a hibridek előállításában. A vonaltenyésztés akkor sikeres, ha sikerül a vonalalapító ős kívánatos tulajdonságait rögzíteni, valamint ha ezek a keresztezés során is átöröklődnek. A vonalak fenntartásához nagyszámú résztvevő állat szükséges.

A vérvonaltenyésztés olyan vonaltenyésztés, aminek a célja egyetlen kivételes vonalalapító ősapa értékes tulajdonságainak a rögzítése a vérvonalhoz tartozó egyedek genotípusában. Ritkán használt eljárás.

  1. Fajtán belüli vérfrissítés. Olyan tenyésztési eljárás, aminek során ugyanazon fajta idegen tenyészeteiből származó eltérő vonalú állatokat párosítanak egymással. Ezt egyesek nevezik hibridizációnak is, de ezt a kifejezést helyesebb a különböző fajtákban erre a célra kialakított vonalak keresztezésére használni. A fajtán belüli vérfrissítésre a tenyésztők általában hímivarú tenyészállatokat vásárolnak más tenyészetek idegen vonalából. A fajtán belüli vérfrissítés azáltal segíti a tenyésztést, hogy az azonos fajtába tartozó, de sok eltérő gént hordozó állatok új tulajdonságokat hozhatnak be, emellett anélkül növelik az állomány heterozigozitását, hogy a fajtajelleg megváltozna.

    vissza az elejéhez

 

Keresztezési eljárások

 

Keresztezésnek általában az eltérő fajtákhoz tartozó állatok párosításával folytatott tenyésztési eljárásokat nevezik. Ezek mellett olykor keresztezésnek hívják az eltérő fajú, vagy az azonos fajtán belül elkülönült vonalakhoz tartozó állatok párosításait is, de mi a továbbiakban a keresztezés kifejezés alatt kizárólag az azonos fajhoz, de eltérő fajtákhoz tartozó egyedek párosítását értjük. Az eltérő fajok keresztezésének amúgy is csekély jelentősége van a társállat-tenyésztésben, mert a háziállatfajok kevés kivétellel nem keresztezhetők egymással, a háziállatok és a vadállatok közös utódai pedig kevésbé alkalmasak társállatnak. Jó példa erre a bengáli macska fajta, ami eredetileg a  házi macska faj (Felis catus lybica) és a vadon élő bengáli törpemacska faj (Prionailurus bengalensis) keresztezéséből származik. A keresztezést követően a tenyésztők beltenyésztést folytattak, amivel növelték az állomány homozigozitását és ezzel egy új fajtát alkottak. Ám ezek az állatok vadak, nehezen kezelhetők és rosszul alkalmazkodnak az emberhez, ezért a tenyésztők létrehoztak egy teljes egészében házi macska eredetű vonalat is, aminek tagjai a keresztezésből származó eredeti vonalhoz hasonlók, de azokkal szemben könnyen tarthatók. A küllemi jegyeik alapján az utóbbiak is bengáli macska törzskönyvet kaphattak (a macskatenyésztésre a nyílt törzskönyvezés a jellemző). A genetikai vizsgálatok alapján az utóbbi vonal mára csaknem kiszorította a keresztezésből származó eredeti vonalat.

Az általunk keresztezésnek tekintett fajták közötti keresztezések célja új tulajdonság kombinációk létrehozása, az állatok ellenálló képességének és teljesítményének a fokozása, illetve egyes állományok heterozigozitásának és varianciájának a növelése. A keresztezések végtermékeit általában keverékeknek vagy hibrideknek, olykor öszvéreknek nevezik. A keresztezések jelentősége nem elhanyagolható a társállat-tenyésztésben sem, ahol a tenyésztők gyakran és tudatosan használják új tulajdonságok bevonására és a heterozigozitás növelésére.

Kiderült az is, hogy keresztezéssel előállított egyedek általában felülmúlják a szüleiket. Ezt a jelenséget heterózis hatásnak (hibrid vigor) is nevezzük, ami a beltenyésztési leromlás fordítottja. A legjelentősebb heterózis hatás az eltérő fajták bizonyos homogén vonalaiba tartozó egyedek tervszerű keresztezése, vagyis hibridizációja során alakul ki az első utódgenerációban (F1), de a további generációkban már nem jelentkezik. Ezért az ilyen keresztezések megkülönböztetésére használjuk a hibridizáció kifejezést. Az optimális heterózis hatás fenntartása a hibridizációval járó keresztezések fenntartására ösztönöz, vagyis a keresztezett egyedeket általában már nem tenyésztik tovább.

A heterózis hatás mértékének kiszámítása:

                  utódok átlaga – szülők átlaga

Heterózis % = ----------------------------------- x 100

                   szülők átlaga

A különböző keresztezési eljárásokkal a tenyésztők tenyészállatokat vagy végtermék állatokat állítanak elő, ennek megfelelően tenyészállat előállító keresztezésekről és végtermék előállító keresztezésekről beszélünk. Mindkét csoportba többféle keresztezési eljárás tartozik.

 

Tenyészállat előállító keresztezések

  1. Cseppvérkeresztezés. Olyan keresztezési eljárás, aminek során a cél egy fajta tulajdonságait egy másik fajta tulajdonságaival javítani. Ilyenkor a javító fajta hímjével vagy hímjeivel egyszer keresztezik a javítandó fajta nőstényeit, majd az így létrehozott első keresztezett F1 nemzedéket az eredeti fajta egyedeivel tenyésztik tovább. Így a javító fajta génaránya fokozatosan csökken a javítandó fajtában, de a kívánatos tulajdonság megmaradhat, ha arra szelektálnak.

Mivel a legtöbb cseppvérkeresztezés során a nemesítő fajta hatása általában idővel elenyészik, ezért a keresztezést néhány nemzedék múlva megismételhetik. Ezt az eljárást ismétlődő cseppvérkeresztezésnek nevezik.

  1. Nemesítő keresztezés. Olyan keresztezési eljárás, amikor gyorsan kívánnak nagyobb egyedszámú állomány néhány tulajdonságban javított változatát létrehozni. Ennek érdekében az első lépésben a nemesítő fajta hímjeivel keresztezik a javítandó fajtába tartozó nőivarú állatokat, majd az első keresztezett F1 nemzedéket a tenyésztési célnak megfelelően szelektálják és az eredeti fajta hímjeivel keresztezik vissza, amivel előállítják az első visszakeresztezett R1 nemzedéket. Ha ez a tulajdonságaiban megfelel a tenyészcélnak, akkor a továbbiakban önmagában tenyésztik tovább R1 x R1 párosításokkal, amivel fenntartják a nemesítő fajta 25%-os génarányát a javítandó fajta genotípusában.
  2. Új fajtát előállító keresztezés. Ezt a módszert akkor alkalmazzák, amikor olyan új fajtát szeretnének előállítani, ami két vagy több fajta előnyös tulajdonságainak a keverékét hordozza. Ha az előre eltervezett fajtakeresztezésekkel elérik a kívánt célt, vagyis kialakítják a kívánatos génarányt az állományban, akkor az új fajta egyedeit célirányos szelekcióval pároztatják tovább egymással annak érdekében, hogy rögzítsék a kívánatos tulajdonságokat. Ha kettőnél több fajtát használnak az új fajta előállítására, akkor az eredményt szintetikus fajtának nevezik.

Az új fajtát előállító keresztezésnek van egy nyitott változata is, amikor nem egy előzetes terv alapján vonják be az egyes fajtákat a keresztezésbe, hanem az előzetes elképzelés alapján a kapott eredmények figyelembevételével döntenek a további keresztezésekről.

  1. Fajtaátalakító keresztezés. Akkor alkalmazzák, amikor nem cél a meglévő fajta megőrzése, de a tenyészállatok lecserélése nélkül, azok felhasználásával szeretnének egy másik fajta tenyésztésére áttérni. Ilyenkor a meglévő fajta nőstényeit és azok nőstény utódait is legalább 5-6 nemzedéken át a kiválasztott fajta hímjeivel pároztatják. Ezáltal nemzedékről nemzedékre nő a második fajta génhányada. A módszer előnye abban áll, hogy nem kell lecserélni a tenyészállatokat, a hátránya pedig az, hogy egyrészt időigényes, másrészt zárt törzskönyvi rendszer esetén nem alkalmazható.

 

Végtermék előállító keresztezések

  1. Közvetlen fajtakeresztezés. Akkor alkalmazzák, ha olyan végtermékre van szükség, ami két fajta (olykor faj vagy vonal) tulajdonságait ötvözi. Ilyenkor két különböző fajtához tartozó (fajtatiszta) egyedeket kereszteznek egymással, és az így létrehozott keresztezett F1 utódnemzedéket nem tenyésztik tovább, hanem végtermékként értékesítik. Túl azon, hogy a keresztezett utódok öröklik az eredeti fajták tulajdonságait, ezért kiszámíthatók, a keresztezés általában heterózis hatást is eredményez, vagyis az így létrehozott végtermék állatok teljesítőképessége és szervezeti szilárdsága jobb, mint az eredeti fajtáké.

A hibridizáció tulajdonképpen az egyszerű közvetlen fajtakeresztezés fejlettebb változata. Ilyenkor különböző fajtákhoz tartozó, kimondottan hibridizációs céllal előállított homogén vonalak tagjait keresztezik egymással. Ezeket a vonalakat a kombinálódó képességük, vagyis az összegződő előnyös tulajdonságaik alapján értékelik, illetve ezek érdekében szelektálják. Ez az egyszerű fajtakereszteződéseknél kiszámíthatóbbá teszi és javítja is a keresztezések eredményét.

Az utóbbi években a hibridizáció jelentősége folyamatosan nőtt a kisemlős társállatok tenyésztésében, aminek több oka is van. A fajtatiszta, vagyis az ismert fajtákhoz tartozó állatokat elsősorban azért kedveli a piac, mert magasabb a presztízsük, emellett a megvásárolt kölykök későbbi külső és belső tulajdonságai előre ismerhetők. Ugyanakkor hátrányuk, hogy általában kisebb a szervezeti szilárdságuk és gyakran hordoznak örökletes betegségeket is. A fajtához nem tartozó állatok előnye pedig abban áll, hogy általában ellenállóbbak és kedvezőbb az áruk is. Ugyanakkor nehezen jósolható meg, hogy milyen lesz a testfelépítésük és a temperamentumuk. A kettő előnyeit ötvözik a hibridek, mert előre kiszámítható módon keverednek bennük a létrehozó két fajta tulajdonságai, ritkán hordoznak örökletes betegséget, és sokkal ellenállóbbak, mint a fajtatiszta állatok. Érdemes tisztában lenni azzal is, hogy a fajtakeresztezések nem minden esetben sikeresek, ezért a keresztezési célra előállított vonalaktól nyert hibrid állatok megbízhatóbbak, mint az egyszeri fajtakeresztezésből származó állatok.

Sok példa van a sikeres hibridizációra. Az Egyesült Államokban hosszú ideje kedvelt vakvezető kutya hibrid, a „goldedor”, amit kiemelkedő eredményt mutató golden retriever és labrador retriever vonalak tervezett keresztezésével állítanak elő. A „goldedor” név valójában szóösszetétel, ami a golden és a labrador retriever nevéből származik. Közkedvelt társállat a pekingi palotakutya keresztezése az uszkárral. Ennek a neve is egy szóösszetétel: „pekepoo” (ejtsd: pikepu), ami a pekingi palotakutya (angolul pekingese) és az uszkár (poodle) szavakból ered. A „pekepoo” az uszkárnál nyugodtabb és barátságosabb viselkedésű hibrid, aminek nem hullik a szőre, ezért széles körben elterjedt. Emellett további több tucat közkedvelt hibrid létezik még, mint a „basselier”, ami a basset hound és a Cavallier King Charles spániel, a „cockapoo”, ami a cocker spániel és az uszkár, a „griffonshire”, ami a griffon és a yorkshire terrier, vagy a „labradoodle”, ami a labrador és az uszkár keresztezési célból fenntartott vonalainak párosításából származik.

  1. Váltogató (criss-cross) keresztezés. Különleges tenyésztési eljárás, amit akkor alkalmaznak, amikor tartósan szeretnének a keresztezés előnyeivel élni. Ez is két fajta felhasználásával történik, és az utódnemzedékek nőivarú egyedeit felváltva a két kiinduló fajta hímjeivel párosítják. Így az egymást követő nemzedékek 2/3 : 1/3, illetve 1/3 : 2/3 arányban tartalmazzák a keresztezett fajták génjeit. A módszer előnye, hogy a keresztezett nőstény egyedek is a tenyésztésben tarthatók, de hátránya, hogy a heterózis hatás nemzedékről nemzedékre csökken.
  2. Rotációs keresztezés. Az előzőnél is összetettebb eljárás. Akkor alkalmazzák, amikor kettőnél több fajtából szeretnének keresztezett egyedeket előállítani, mert a tulajdonságaik kombinációjától remélik a legjobb eredményt. Ilyenkor két fajta (A és B) keresztezésével létrehozott keresztezett F1 nemzedéket (AB) egy harmadik fajta (C) hímjeivel termékenyítik, majd a fajták hímjeinek rotációja folytatódik, vagyis a többszörösen keresztezett F2 és a további utódnemzedéket felváltva a különböző kiindulási (A, B és C) fajtákhoz tartozó hímekkel párosítják. Rotációs keresztezés háromnál több fajtával is végezhető. Előnye, hogy a keresztezett nőivarú állatok tenyésztésben tarthatók és a heterózis hatás is nagyrészt fenntartható.

    vissza az elejéhez

 

UGRÁS A KÖVETKEZŐ RÉSZHEZ

 

Dr. Csikós Károly Miklós
állatorvos
Mancsok Állatorvosi Rendelő

 

© MANCSOK, 2017.