Újpest:.
787-2637

Krisztinaváros:.201-0052

 

 

Ha támogatni kívánja az oldal fenntartását és fejlesztését, kattintson az Önt érdeklő hirdetésekre.
 
Visszajelzését ide várjuk:
 
webmaster@mancsok.hu
 
Köszönjük!

Hirdetések

   

MANCSOK

  TAKARMÁNYOZÁS

emésztés

  tápanyagok

takarmányok

etetés

  KUTYATARTÓKNAK

  MACSKATARTÓKNAK

  GÖRÉNYTARTÓKNAK

  NYÚLTARTÓKNAK

  ÁLLATTENYÉSZTÉS

  EGÉSZSÉGVÉDELEM

  ELSŐSEGÉLY

  NEVELÉS

A takarmányok tápanyagai

 

 Ha a takarmányozásról beszélünk, fontos megkülönböztetnünk az állatok által fogyasztható táplálékokat azok egyes összetevőitől, a tápanyagoktól. Azokat az anyagokat nevezzük tápanyagoknak, amelyekre az élőlényeknek a szervezetük építése és működése, valamint az anyagcsere folyamataik fenntartása és szabályozása céljából szükségük van, és amelyeket általában a táplálékukkal vesznek fel. A tápanyagok legnagyobb része testépítő alapanyag, amelyek hasonló formákban fordulnak elő a különböző élőlények szervezetében. Vagyis a tápanyagként szolgáló növények és állatok teste hasonló anyagokból épül fel, mint a növényeket elfogyasztó állatok teste, hiszen a víz és az ásványi anyagok mellett mindegyik szerves anyagokból, köztük fehérjékből, szénhidrátokból, zsírokból és vitaminokból áll. Élettani szempontból a legfontosabb különbség a növények és az állatok között abban van, hogy az előbbiek szervetlen anyagokat hasznosítanak és ezekből állítják elő a testüket felépítő szerves anyagokat, míg az utóbbiak többségében szerves eredetű, vagyis elsősorban növényi és állati eredetű tápanyagokat fogyasztanak.  

A Földön a legnagyobb mennyiségben a fotoszintetizáló élőlények, köztük a növények állítanak elő szerves vegyületeket, mégpedig a napenergiát hasznosítva, szén-dioxidból, vízből és különböző ásványi anyagokból. A társállatok körében találunk olyan fajokat, amelyek kizárólag ilyen növényi vagy kizárólag állati eredetű táplálékokat fogyasztanak, emellett vannak olyanok is, amelyek mindkettőt képesek hasznosítani. Az előbbieket növényevőknek, a második csoportot húsevőknek, az utóbbiakat pedig mindenevőknek nevezzük. Valódi (obligát) húsevőnek tekintjük a házimacskát és a vadászgörényt, mert ezek az állatfajok bizonyos kizárólag az állati eredetű élelmiszerekben található tápanyagok felvétele nélkül (pl. taurin, karnitin, A-vitamin) elpusztulnak, vagyis nem maradnak életben kizárólag növényi eredetű táplálékon. A valódi húsevők a növényi tápanyagokból egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset igényelnek, de kizárólag állati eredetű táplálékokkal takarmányozhatók. A házinyúl viszont egy valódi (obligát) növényevő állat, mert kizárólag növényi eredetű tápanyagokat fogyaszt és egyáltalán nem igényel állati eredetű tápanyagokat. Egyik csoportba sem sorolható be a kutya, mert táplálkozás élettani szempontból mindenevőnek számít, vagyis olyan állat, amelyik az állati és a növényi eredetű tápanyagokat is képes hasznosítani. Ha megfelelő összetételben kapja, a kutya elvileg egészségkárosodás nélkül tartható életben kizárólag állati, vagy kizárólag növényi eredetű táplálékokon, azonban egyik módon sem könnyű biztosítani az igényeinek maradéktalan kielégítését. Ebben a vonatkozásban a kutya különbözik a farkasoktól is, amelyek néhány ritka kivétellel nem fogyasztanak növényi táplálékot, mert nem tudják hasznosítani. Mivel a farkas a kutya egyetlen őse, így az utóbbiról elmondható, hogy a háziasítás folyamata során a testfelépítése és az agyműködése mellett az emésztése is különösen sokat változott.

Mint említettük, a növényi és az állati szervezet egyik legfontosabb közös tulajdonsága az, hogy a testük egymáshoz hasonló szerves és szervetlen anyagokból épülnek fel. Ezért az élőlények szervezetét felépítő testépítő anyagok is hasonló módon csoportosíthatók.

Szerves testépítő anyagok:

  • fehérjék

  • szénhidrátok

  • zsírok és zsírszerű anyagok

  • vitaminok

A szervetlen testépítő anyagok:.

  • ásványi anyagok

  • víz

A fent felsoroltak egyúttal az állatok táplálékának elengedhetetlen összetevői is, vagyis azok a tápanyagok, amelyeket rendszeresen fogyasztaniuk kell, hogy életben maradjanak. Amikor az állatok elfogyasztják a táplálékukat, ezeket a testépítő anyagokat veszik fel, ezért ilyenkor ezeket tápanyagoknak nevezünk.

Mennyiségi szempontból a különböző tápanyagok közül az állatok általában a vízből fogyasztanak a legtöbbet, amihez részben a táplálékukkal, részben pedig ivóvíz formájában jutnak hozzá. Ezt követik a szénhidrátok, majd a fehérjék, a zsírok és az ásványi anyagok, míg a legkisebb mennyiségben a vitaminok találhatók meg a táplálékban.

Az elfogyasztott táplálékkal az emésztőcsatornába került szervetlen tápanyagok többnyire egyszerűen felszívódnak, a szerves tápanyagokra viszont inkább az jellemző, hogy nem közvetlenül hasznosulnak. Az emésztőcsatornában ezek az emésztési folyamatok során általában az alkotó elemeikre bomlanak szét és így szívódnak fel az állatok szervezetébe, ahol az anyagcsere folyamatok segítségével átalakulnak, felépülnek vagy lebomlanak, vagyis energiaforrásként vagy építőanyagként hasznosulnak, illetve tárolódnak. Így annak ellenére, hogy az állatok általában a testükében találhatókhoz hasonló összetételű szerves anyagokat fogyasztanak a növényi vagy állati eredetű tápanyagokkal, azok általában nem kerülnek közvetlen felhasználásra, hanem az emésztés során lebomlanak, hogy felszívódhassanak, majd az anyagcsere folyamatainak segítségével jelentős mértékben átalakulnak.

Ezt megkönnyíti, hogy a szerves anyagok általában egymáshoz nagyon hasonló kaptafára épülnek fel. Valójában olyan molekulákról van szó, amelyek szénatomot tartalmaznak, és általában rövidebb-hosszabb szénláncokból állnak. Vannak egy szénatomos szerves vegyületek is, mint a metán, máskor pedig egy vagy több rendkívül hosszú szénlánc alkot egyetlen szerves anyag molekulát. A szénláncok a szénatomok egy különleges képessége miatt jöhetnek létre, vagyis azért, mert a szénatomok négy szabad vegyértékkel rendelkeznek, így négy kovalens kötést képesek létrehozni más szénatomokkal, illetve hidrogénatomokkal és más nemfémes elemek atomjaival. Ez teszi lehetővé, hogy olyan eltérő szerves vegyületek alakuljanak ki, amelyek alapvetően egymáshoz hasonló építőelemekből állnak, ezért viszonylag könnyen átalakulhatnak egymásba.

 A szénatomok egyes, kettős vagy hármas kovalens kötéssel kapcsolódhatnak egymáshoz. Ha egy szénláncban valamennyi szénatom egyszeres kovalens kötéssel kapcsolódik a többihez, akkor a szénláncot telítettnek, ha pedig részben kettős vagy hármas kötésekkel kapcsolódnak, akkor pedig telítetlennek vagy többszörösen telítetlennek nevezzük. Az emésztés folyamata során a hosszú szénláncokból álló összetett szerves molekulák (pl. fehérjék, poliszacharidok vagy zsírok) feldarabolódnak, és olyan rövidebb molekulák (aminosavak, monoszacharidok, glicerin és zsírsavak) keletkeznek belőlük, amelyek alkalmasak a felszívódásra. Ezt követően a szervezet a saját szükségletei szerint hasznosítja, elégeti, átalakítja vagy továbbépíti a felszívódott építőkockákat.

A fenti, kémiai szempontokon alapuló felosztás mellett az egyes tápanyagokat még sokféleképpen lehet csoportosítani. A leggyakrabban az energiatermelő és az energiát nem termelő tápanyagokat különböztetjük meg. Az energiatermelő tápanyagok közé tartoznak a fehérjék, a szénhidrátok és a zsírok. Ezek sok vonatkozásban különböznek egymástól, de mindegyikről elmondható, hogy a táplálék fontos összetevői, a szervezeten belül számos feladatot láthatnak el, és kisebb szénhidrát molekulákból épülnek fel. A lebontásuk végeredményeként utolsó lépésben egy energiatároló vegyület, adenozin-trifoszfát (ATP) keletkezik, amit a szervezet azonnal felhasznál vagy elraktároz. A sejtek ezeket az ATP molekulákat hasznosítják energia forrásként a fennmaradásuk, vagyis a működésük, a szaporodásuk és az egyéb biológiai folyamataik előmozdítása érdekében.

Az energiát nem termelő tápanyagról (vitaminok, víz, ásványi anyagok) pedig elmondható, hogy szintén fontos szerepet játszanak a szervezet felépítésében és működésében.

További csoportosítási lehetőség a táplálék összetevőit szárazanyagra és vízre osztani. A vízmentes szárazanyag tartalmazza a szerves összetevőket és az ásványi anyagokat. A meghatározása szárítószekrényben, 105 C0-on történik. A táplálékok víztartalma általában 10 és 90% között van. A víz és szárazanyag tartalom aránya nagymértékben befolyásolhatja a táplálék emészthetőségét, tápértékét, eltárolhatóságát és szállíthatóságát is.

A továbbiakban az egyes tápanyagokat, a fehérjékjet, a szénhidrátokat, a zsírokat, a táplálék energiatartalmát,  a vitaminokat, az ásványi anyagokat a vizet és a nehezen besorolható egyéb tápanyagokat mutatjuk be.

 

Fehérjék

 

A fehérjék nagy molekulák, amelyeket peptid kötéssel összekapcsolódó aminosavakból álló egy vagy több polipeptid lánc alkot. Az aminosavak (más néven amino-karbonsavak) olyan szerves vegyületek, amelyek molekulájában egy vagy két aminocsoport (-NH2) és karboxilcsoport (-COOH) található. Az állati szervezetekben 25-féle alfa-aminosav fordul elő, ezek közül 22 fehérjeépítő. A peptid láncokat felépítő aminosavak kapcsolódási sorrendje az aminosav szekvencia, ami a fehérjék elsődleges szerkezetét adja.

A fehérjék a táplálék fontos összetevői. A fehérjék többsége az állati és a növényi szervezet felépítésében játszik szerepet, ezért ezeket strukturális fehérjéknek is nevezzük. Ilyenek többek között a membránfehérjék és a vázfehérjék. A többi fehérje különböző feladatokat lát el, így lehet enzim, hormon, védő- vagy szállítófehérje, de akár tartalék tápanyag és méreganyag is.

A különböző kisemlős társállatfajok fehérjeigénye meglehetősen eltérő. Legkevesebb fehérjét a nyulak igényelnek a táplálékukban, általában elegendő a számukra, ha annak vízmentes szárazanyaga megközelítőleg csupán 12-18% fehérjét tartalmaz. A húsevők ennél jóval többet igényelnek, a kutyák 18-25%-ot, a macskák 25-30%-ot, a vadászgörények pedig 30-40%-ot. A szélsőértékek közti jelentős különbség annak a következménye, hogy az igény az egyes állatfajokon belül is változó. Leginkább az életkor, az állapot és a hasznosítás alapján különbözik, vagyis egy nyugalomban élő egészséges felnőtt állatnak mindig kevesebb fehérjére van szüksége, mint egy lábadozónak, aktívnak, kölyöknek, illetve vemhes vagy szoptató nősténynek. Egy nagy almot szoptató vagy nehéz versenyre készülő szánhúzó kutya akár kétszer annyi fehérjét is igényelhet, mint a hétköznapi életvitelt folytató kifejlett társai.

A fehérjék hiányára általában minden állat érzékeny. Ha kevés fehérjét fogyasztanak, az gátolja a fejlődésüket, csökkenti a teljesítményüket és rontja az ellenálló képességüket. Ha pedig túl sok fehérjét kapnak, v agyis az ellátás meghaladja az igényeiket, akkor egyrészt aránytalanul drágul a táplálásuk, mert a fehérje az egyik legdrágább összetevő a tápokban, másrészt a fehérje egy jelentős része kárba vész, energiaként hasznosul vagy zsír keletkezik belőle, valamint káros nitrogén tartalmú anyagcseretermékek (ammónia, karbamid, húgysav) keletkeznek, amelyek eltávolítása terhelést ró az állat szervezetére. A fehérjék túladagolását az egészséges állatok általában tartósan képesek elviselni, de a vese- és más szervi (pl. máj vagy szív) betegségben szenvedő, valamint túlsúlyos állatok számára hamar problémákat okozhat. Így elmondható, hogy a fehérjék túladagolása nem feltétlenül ártalmas, de felesleges, ezért nem csak az a hiba, ha a táplálék a szükségesnél kevesebb fehérjét tartalmaz, de hibának tekinthető az is, ha annál sokkal többet. Egy ideig mindkettőt képesek elviselni az állatok, de előbb-utóbb valamilyen problémához vezetnek.

Mivel a táplálékok fehérje forrásai általában drágábbak, mint a szénhidrát összetevők, emellett a fehérjebontásnak a szervezetet megterhelő melléktermékei is vannak, ezért nem tekinthető jó megoldásnak az energiaigény sok fehérje etetésével való fedezése. A ma elterjedt tévhittel szemben a legtöbb állatfaj esetében az elegendő, vagyis a szervezet igényeinek megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje etetése javasolható, amit szénhidrát kiegészítéssel védünk a lebontás ellen, ennek hiányában ugyanis az energiát szolgáltatni képes tápanyagok, köztük a fehérjék is energiatermelésre használódnak el, mert a szervezet számára kiemelkedő fontossággal bír a mindenkori energiaigényének biztosítása.

Mint arról már volt szó, a táplálékban található fehérjék az emésztés során több lépésben aminosav összetevőikre bomlanak, és ebben a formában, aminosavként kerülnek felszívásra. Az állati szervezetekben az aminosavak tárolására csupán korlátozott lehetőség áll rendelkezésre. Az igényelt mennyiség gyorsan beépül a szervezetbe, a felesleg pedig energia forrásként hasznosul. Az életműködések fenntartásához a szervezetnek ugyanis folyamatosan energiaellátásra van szüksége. Azt a folyamatot, aminek során nem szénhidrát energiahordozó anyagokból, vagyis a fehérjékből és a zsírokból szénhidrát (glükóz) keletkezik, glükoneogenezisnek nevezzük. Ennek során leválik az aminosavak aminocsoportja, a molekula maradéka, vagyis maga a szénlánc pedig a szénhidrátokhoz hasonlóan vesz részt az energiatermelésben.

Az aminosavak azonban nem csak a táplálékkal kerülhetnek be az állatok szervezetébe, hanem termelődhetnek is az anyagcsere aminosav előállítási (aminosav szintézis) folyamatainak segítségével, ezért a szükséglet egy részét az állatok maguk is képesek előállítani. Ehhez is megfelelő szénhidrátellátásra van szükségük, vagyis az állati szervezet optimális fehérje anyagcseréje érdekében megfelelő mennyiségű szénhidrátot tartalmazó táplálékot kell biztosítani.

A különböző állati és növényi tápanyagok fehérjéiben általában 22 féle fehérje építő aminosav található, amelyek közül legalább 10 nélkülözhetetlen, vagyis ezeket az állatoknak a táplálékkal kell felvenniük a szükséges mennyiségben. Ezek a nélkülözhetetlen vagy esszenciális aminosavak. A többi aminosav részben vagy egészben az állati szervezetben is termelődhet. Az utóbbiak között vannak olyan aminosavak is, amelyeket csak meghatározott más aminosavakból tud a szervezet előállítani. Ezeket feltételesen esszenciális (asszisztáló) aminosavaknak nevezzük.

A legtöbb állatfaj számára nélkülözhetetlen (esszenciális) fehérjeépítő aminosav a következő:

  • arginin

  • fenilalanin

  • hisztidin

  • izoleucin

  • leucin

  • lizin

  • metionin

  • treonin

  • triptofán

  • valin

Ez a 10 aminosav valamennyi itt tárgyalt állatfaj esetén nélkülözhetetlennek számít, de az egyes állatfajok további igénye eltérő a táplálék aminosav tartalmának vonatkozásában. A felsoroltak mellett a kutyák esetén további négy, a cisztein, a glutamin, a taurin és a tirozin számít feltételesen esszenciálisnak. A macskák és a vadászgörények különösen sok fehérjét igényelnek, elsősorban azért, mert az esetükben a glükoneogenezis számít a legfontosabb energia forrásnak, vagyis nagyrészt fehérjékből fedezik az energiaigényüket. A felsorolt 10 aminosav a számukra is nélkülözhetetlen, de az esetükben a nem fehérjeépítő taurin is esszenciálisnak számít, mert azt sem képesek előállítani. Vagyis ezeknek az állatfajoknak 11 esszenciális aminosavra van elengedhetetlen szüksége a táplálékban. Emellett egyes esszenciális aminosavak, így az arginin hiányára is érzékenyebben reagálnak, mint a kutyák. A nyulaknak pedig fiatal korban a fenti 10 aminosav mellett nagy mennyiségű, feltételesen esszenciális glicinre is szükségük van.

A nem esszenciális fehérjeépítő aminosavak közé általában az alábbiakat soroljuk:

  • alanin

  • aszparagin

  • aszpartát

  • cisztein

  • glutamát

  • glutamin

  • glicin

  • hidroxilizin

  • hidroxiprolin

  • prolin

  • szerin

  • tirozin

Valamennyi fehérjeépítő aminosav az alfa-aminosavak közé tartozik, amelyek közös szerkezeti jellemvonása, hogy a molekuláikban egy aminocsoport és egy karboxilcsoport kapcsolódik ugyanahhoz a szénatomhoz. Rajtuk kívül több mint 150, nem fehérjeépítő aminosavat ismerünk, amelyek általában csupán kis mennyiségben, és olykor kizárólag egyes tápanyagokban fordulnak elő. Közülük néhány az alfa-aminosavak közé tartozik, másokat pedig az aminocsoport karboxilcsoporthoz viszonyított helyzete alapján béta-, gamma- stb. aminosavaknak nevezünk. Ezek az állatok szervezetében a legkülönbözőbb feladatokat láthatják el. A taurin nélkülözhetetlen a szívizom működéséhez, a dijód-tirozin a pajzsmirigy hormon előanyaga, a cikloszerin (D-cikloszerin) pedig antibiotikus hatással rendelkezik.

A táplálékban található különböző fehérjék hasznosulása eltérő, és a biológiai értékük határozza meg. A fehérjék biológiai értékét végső soron az szabja meg, hogy mekkora bennük a szervezet által igényelt esszenciális, vagyis nélkülözhetetlen aminosavak aránya, valamint az, hogy az egyes aminosavak egymáshoz viszonyított aránya mennyire közelíti meg a szervezet aminosav igényét. A magas biológiai értékű fehérjékből relatíve kevesebbre van az állatnak szüksége, míg az alacsony biológiai értékű fehérjékből többet kell fogyasztania, hogy fedezni tudja az aminosav szükségletét. Régi törekvés a tápanyagok összehasonlítása a bennük található fehérjék biológiai értékének számszerűsítésével, ami egy bonyolult feladat. A leginkább elfogadott módszer az, hogy a tojást vesszük alapul, hiszen minden benne van, ami egy kiscsibe kifejlődéséhez szükséges, vagyis ez tartalmazza a legmagasabb értékű fehérjéket. Ha a tojásfehérje biológiai értékét 100-nak vesszük, akkor ehhez hasonlítva a halé és a tejé megközelítőleg 92, a marhahúsé 78, a szójáé 67, a kukoricáé pedig csupán 45. A bőr és a toll elvileg szintén sok fehérjét tartalmaz, de annak biológiai értéke elenyésző. Természetesen ezek a számadatok csupán tájékoztató jellegűek, hiszen az egyes fehérjék biológiai értéke a különböző igény miatt állatfajonként is változik. Minél magasabb a fehérje biológiai értéke, annál kevesebbet kell belőle etetni az állatokkal, és annál kevesebb kiegészítő fehérje forrásra van szükség. A tétel megfordítva is igaz: az alacsony biológiai értékű fehérjékből sokat etetve sem elégíthető ki az állatok igénye. Ezért ha egy táp nagy mennyiségben tartalmaz alacsony biológiai értékű fehérjéket, mint az állati bőr, a szója, a gabonafélék vagy a különböző zöldségek, akkor a magas fehérjetartalma ellenére is fehérjehiányt okozhat.

A fehérjék biológiai értékének megállapítására több módszert használnak. Ezek egy része úgynevezett in vitro (laboratóriumi) eljárás. Ezek a módszerek a fehérjék analitikai elemzése alapján igyekeznek azok biológiai értékét meghatározni. Emellett léteznek in vivo (állatokkal végzett) kísérleti eljárások is, amelyek a vizsgált fehérjék megetetése után az állatok nitrogén visszatartásával vagy a testtömeg gyarapodásukra gyakorolt hatásával igyekeznek mérni a fehérjék biológiai értékét.

Ha egy különben esszenciális aminosavakban gazdag és azokat a szervezet számára általában megfelelő arányban tartalmazó fehérje forrás akár egyetlen nélkülözhetetlen aminosavban is szegény, akkor ez a tulajdonsága határozza meg (limitálja) a táplálék fehérjéinek hasznosulását, vagyis biológiai értékét. Azt az aminosavat, amely adott táplálékban az állat szükségletéhez képest a legkisebb mennyiségben fordul elő, limitáló aminosavnak nevezzük. Ez határozza meg ugyanis, hogy az adott fehérjéből mennyit kell etetni az állattal, hogy kielégítsük annak az igényeit. Abban az esetben, ha a limitáló aminosavat a szükségesnél kisebb arányban tartalmazza a táplálék, korlátozza az állati szervezeten működését, ezen belül a fehérjék termelődését is, vagyis a hiány csökkenti a többi esszenciális és egyéb aminosav hasznosulását. Emiatt a limitáló aminosavból rendelkezésre álló mennyiség határozza meg, hogy mennyi aminosav fordulhat fehérjeszintézis céljára, és mennyi fog az energiatermelésben hasznosulni. A leggyakrabban a lizin, a metionin, a cisztein és a triptofán hiányzik az állatok táplálékából, vagyis általában ezek a limitáló aminosavak és ezek mennyisége határozza meg a fehérjeszükségletet.

A limitáló aminosavakról elmondottak következtében még az olyan rendkívül magas fehérje és esszenciális aminosav tartalmú takarmányra, mint a vérliszt is elmondható, hogy kizárólag ezt etetve fehérjehiány alakulhat ki az állatokban, mert a vérliszt rendkívül szegény izoleucinban, ami az egyik esszenciális aminosav. Ezért az izoleucin a vérliszt limitáló aminosava, vagyis ennek mennyisége határozza meg a vérliszt fehérjéinek biológiai értékét. Ha ki lehet egészíteni a táplálékot a limitáló aminosavval, az megoldja a problémát. Mivel az állati és a növényi eredetű fehérjék jellemzően különböző aminosavakat tartalmaznak, ezért általában előnyös hatású a különböző fehérjeforrások kombinálása. Ez javíthatja a tápokban található fehérjék hasznosulásának mértékét. Vagyis néhány izoleucinban gazdag fehérje forrással (pl. tejtermékekkel) kiegészítve a vérliszt rendkívül hasznos tápanyaggá válhat. 

Az állatok táplálékában sokféle fehérjeforrás van. Általában a különböző állatok (emlősök, baromfifélék és halak) húsa, belsőségei és egyéb termékei (pl. tej és tojás), a gabonafélék (főleg rizs, kukorica, búza, árpa és zab), valamint a hüvelyesek (szója, borsó, bab stb.) szolgáltatják a legtöbb fehérjét. Az utóbbiak közül a szója különösen gyakran használt növényi fehérje forrás. .

A szójafehérjék etetésének haszna vitatott. Tagadhatatlan, hogy ez egy fontos és viszonylag olcsó fehérje forrás. Azonban sok érv szól a szójafehérje etetése ellen is. Nehezen emészthető és a biológiai értéke is viszonylag alacsony, ráadásul a fehérjék mellett más anyagokat, így fitoösztrogéneket is tartalmaz, amelyeknek a szervezetre gyakorolt hatását még nem tisztázták minden vonatkozásában. Egyesek szerint a szójaetetés szerepet játszik az allergiás megbetegedések kialakulásában és terjedésében. Az elmondottak miatt nehéz megmondani, hogy nagyobb-e a bizalmatlanság a szójával szemben, mint ami indokolt, de az bizonyos, hogy ha valaki szójamentes táplálékot kíván etetni az állatával, annak a szokásosnál mélyebben kell a pénztárcájába nyúlnia.

A takarmányokon kötelező azok összetételét feltüntetni, aminek fontos része a fehérje meghatározása. Ez kétféle formában, nyersfehérjeként vagy emészthető nyersfehérjeként van megadva. Az összehasonlítások során figyelmet kell fordítani arra is, hogy ez az adat a teljes takarmányra, vagy a szárazanyagra vonatkozik, esetleg egye adagra, hiszen a víz eltávolítása jelentősen növeli a maradék összetevők arányát.

A különböző fehérjék átlagosan 16% nitrogént tartalmaznak, ezért a takarmányelemzés során a nyersfehérje tartalmat úgy kalkulálják ki, hogy a mért nitrogén tartalmat megszorozzák 6,25-tel. Vagyis a takarmányokon feltüntetett nyersfehérje érték tulajdonképpen egy számított adat, ami nem ad megfelelő támpontot a különböző takarmányok összehasonlítására, hiszen a nitrogéntartalmú anyagokat együttesen nevezzük nyes fehérjének. Ennek mennyisége magába foglalja a táplálék valódi fehérjéit és fehérjeszerű vegyületeit, a nitrogéntartalmú glükozidákat és alkaloidákat, valamint a nitrogént tartalmazó szervetlen vegyületeket is. Emiatt fordulhatott elő, hogy több alkalommal is egy nitrogén tartalmú szervetlen anyaggal, a melaninnal hamisították az állati és emberi élelmiszereket, amelyek így az elemzés során nagyobb nyersfehérje tartalmúnak tűntek. A takarmányok sokféle nem fehérje természetű nitrogéntartalmú anyagait (karbamid, ammónium-szulfát, ammónium-klorid stb.) amid anyagoknak vagy nem fehérje nitrogén (NPN) anyagoknak is nevezzük. A valódi fehérje tartalom a számított nyersfehérje mennyiségének egy része csupán.

Az emészthető nyersfehérje tartalom a takarmányban található nyersfehérje emészthető része. Az egyes fehérje források ugyanis a fehérjék mennyisége és a biológiai értéke mellett az emészthetőség vonatkozásában is különbözőek. Egy jobb minőségű tápban ez 70-80% között van, addig egy olcsóbb alapanyagokból készült, gyengébb minőségű táp esetén 60% vagy akár ennél is alacsonyabb lehet az emészthetőség. Márpedig egyáltalán nem mindegy, hogy a táplálékban található fehérje háromnegyede vagy fele hasznosul csupán. Ezért tévedés abban hinni, hogy az egyes táplálékok az összfehérje tartalmuk alapján összehasonlíthatók, ahogy helytelen azt feltételezni, hogy a magasabb fehérjetartalmú tápok feltétlenül jobbak. Az emészthető nyersfehérje tartalmat a táplálék és a bélsár analízisével megállapított emésztési együtthatók mutatják, de ennél pontosabb képet ad az ideális aminosav-emészthetőség vizsgálata, amit a csípőbél és a vakbél határán elhelyezett (ileocaecalis) kanül segítségével vett béltartalom (chymus) minták vizsgálata segítségével lehet megállapítani. Az utóbbi pontosabb képet ad a táplálékból felszívódó aminosavak mennyiségéről.

Az emészthető nyersfehérje tehát alkalmasabb az összehasonlításra, mint a nyersfehérje, bár a hasznosulást, vagyis végső soron a fehérjék biológiai értékét még ez sem veszi figyelembe. Vannak olyan tápok, amelyekben több nyersfehérje van, de rosszul hasznosul, mert nehezen emészthető vagy alacsony a biológiai értéke. Előfordulhat, hogy kevesebb hasznosul belőle, mint egy alacsonyabb nyersfehérje tartalmú tápból. És előfordulhat az is, hogy a táplálék magas fehérjetartalma jól emészthető, ezért a bomlástermékei jelentősen megterhelik a szervezetet, vagyis a különböző szélsőségek egyformán lehetnek károsak.

Mindenesetre ha valaki különböző táplálékokat igyekszik összehasonlítani, figyelembe kell vennie, hogy nyersfehérje vagy emészthető nyersfehérje van-e feltüntetve az analízisben, hiszen az előbbinek csupán 50-80%-a emészthető, ahogy az sem mindegy, hogy a teljes tápban, a szárazanyagban, vagy egy bizonyos adagban található fehérje mennyiség lett feltüntetve. Ha a fehérjeadat a teljes táplálékra vonatkozik, és a táplálék 50 % vizet tartalmaz, akkor a szárazanyaga kétszer annyi fehérjét tartalmaz, mint egy olyan, aminek a szárazanyagára kivetítve van hasonló fehérje tartalom feltüntetve. A jelenlegi ismereteink amúgy is azt támasztják alá, hogy nem a magas fehérjetartalom, hanem az adott állat számára természetszerű, kiegyensúlyozott és az igényeknek a leginkább megfelelő táplálék a legegészségesebb. Ehhez jól emészthető és magas biológiai értékű fehérjékből kevesebbre van szükség, mint a kisebb biológiai értékű és a rosszul hasznosulókból, amelyekből többre van szükség, ugyanakkor több hátrányuk is van.

A táplálék optimális aminosav tartalmának kiszámítása meglehetősen bonyolult feladat. Ennek megkönnyítésére az ideális fehérje elv használata terjedt el. Ezzel úgy állítják be a tápok aminosav összetételét, hogy általában a célcsoport lizin igényét veszik alapul, és ehhez viszonyítják a többi aminosavból szükséges mennyiséget. A házilagos receptúrák esetén még az eddig elmondottaknál is bonyolultabb a helyzet, szinte lehetetlen azok aminosav tartalmát pontosan kiszámítani és az állat igényeihez igazítani, ezért az a leghelyesebb, ha többféle fehérjeforrást is tartalmaznak. Ezzel ugyanis jelentősen csökkenthető a hiánybetegségek kialakulásának kockázata.

vissza az elejéhez

 

Szénhidrátok

 

A fehérjékhez hasonlóan a szénhidrátok is szerves vegyületek. Szénből, oxigénből és hidrogénből állnak, ezért széndioxidra és vízre bomlanak. Általában a szénlánc hossza alapján csoportosítjuk őket. Minden takarmányban előfordulnak, a gabona magvakban akár 60%-ot is kitehetnek.

Sok szénhidrát az állatok fontos energia forrása, mint a cukrok, a keményítők és a rostok. A rövid szénláncú cukrok egyben a legkönnyebben emészthető szerves tápanyagok. A legtöbbet az újszülött állatok igényelnek, mert a hosszú szénláncúakat (pl. a keményítőt) még nem tudják megemészteni. A felnőtt házinyulak a hosszú szénláncú rostok emésztésére specializálódtak, amire a ragadozó állatok egyáltalán nem képesek. A nyulaknak adott cukrok rontják ezt a képességet.

A szénhidrátok csoportosítása:

  1. Monoszacharidok - Egyszerű, ugyanakkor könnyen emészthető szénhidrátok. Az öt szénatomos láncból álló monoszacharidok (pentózok) közé tartozik a szőlőcukor (glükóz), a gyümölcscukor (fruktóz) és a galaktóz is, ami a tejcukor egyik alkotója. A nukleinsavakban található ribóz és dezoxiribóz pedig hat szénatomos monoszacharidok (hexózok).

  2. Diszacharidok - Két monoszacharidból álló szénhidrátok, amelyek hidrolizálással könnyen monoszacharidokra bomlanak. A tejcukor (laktóz) egy szőlőcukor és egy galaktóz molekulából áll, az étkezési cukor (szacharóz) pedig egy szőlőcukor és egy gyümölcscukor molekulából épül fel.

  3. Oligoszacharidok - Kettőnél több monoszacharid összekapcsolódása (polimerizációja) révén keletkező, vízben oldható összetett szénhidrátok. Ezek is elsősorban energia forrásként szolgálnak.

  4. Poliszacharidok - Monoszacharidokból felépülő, vízben általában oldhatatlan, nehezen emészthető, nem édes és nem kristályosodó, hosszú szénláncú összetett molekulák. Részben raktározott tápanyagok, részben pedig testépítő makromolekulák.

A Földön a szénhidrátok cellulóz formájában fordulnak elő a legnagyobb mennyiségben, ami egy poliszacharid, a növényi sejtfal szilárdító anyaga, vagyis a növényi rostok legfontosabb összetevője. Az állatok nem tudják megemészteni a rostalkotókat, de a növényevők vastagbelének, így a nyulak vakbelének mikroorganizmusai is részben (20-25%-ban) képesek lebontani és hasznosítani. A keményítő a növények tartalék tápanyaga, szintén poliszacharidok. A gabona magvak szerves anyagának 50-60%-a, a burgonya 90%-a keményítő. Ezt a növényevő állatok mellett a kutyák is képesek megemészteni. A glükogén az állatok tartalék tápanyaga, aminek korlátozott a tárolási lehetősége, ezért az állatokban szervezetbe kerülő szénhidrát feleslegből inkább könnyen tárolható zsírok keletkeznek. A felsoroltak mellett biológiai szempontból jelentős poliszacharidok még a növényi pektinek és az állati mukopoliszacharidok is.  

Mint arról már volt szó, az állatok táplálékában a fehérjék, a szénhidrátok és a zsírok is energia forrásként szolgálhatnak, de közülük a szénhidrátok szerepe a legfontosabb. A forrásukat a húsevő társállatok táplálékában a különböző gabona magvak, vagyis a rizs, a kukorica, a búza, az árpa és a zab képezi, amelyek az egyszerű szénhidrátok mellett keményítőt is tartalmaznak, amit még a húsevők is képesek megemészteni. A növényevő állatok emésztése részben a cellulózzal is megbirkózik. Emellett az állatok képesek fehérjékből és zsírokból is szénhidrátot, vagyis glükózt előállítani (glükoneogenezis), mégis a kiegyensúlyozott táplálás elengedhetetlen feltétele, hogy megfelelő mennyiségű emészthető és emészthetetlen szénhidrátot is kapjanak. Ha ugyanis kellő mennyiségben áll rendelkezésre a táplálékban a szénhidrát, akkor csökken a fehérjék és a zsírok bontása a szervezet energiaellátására, így azok megőrződnek más feladatokra, így a szénhidrátokkal való megfelelő ellátás végső soron csökkenti a fehérjeigényt is. De ennek ellenére a szénhidrátok nem számítanak esszenciálisnak a húsevő és mindenevő állatok számára.

Az egyes állatfajok szénhidrát emésztése eltérő: 

  1. Kutya – A kutyák az emésztőcsatornájukba került poliszacharidokat az emberhez hasonlóan képesek hasznosítani. A gyomornedv, a bélnedv, valamint a hasnyálmirigy által termelt emésztőenzimek (mint a laktáz, az amiláz, a maltáz, a szukráz, a fruktáz és a diszaccharidáz) bontják le a szénhidrátokat, köztük a keményítőt is monoszacharidokká, főleg glükózzá. A glükóz az állatok szénhidrát-anyagcseréjének legelemibb anyaga, ami könnyen felszívódik és a vérárammal mint vércukor jut el a különböző szövetekbe, ahol elraktározódik vagy gyors felhasználásra (glikolízis) kerül, ami elsősorban a glükokináz enzim segítségével megy végbe. A kutyáknak szükségük van bizonyos mennyiségű szénhidrátra a táplálékukban. Az emészthető szénhidrátok a fehérjéknél olcsóbb és a zsíroknál könnyebben hasznosítható energia forrásként szolgálnak, az emészthetetlen rostok pedig a bélműködést támogatják. Ezenkívül a száraz tápok extrudálással történő előállításához is szükség van szénhidrátokra.

  2. Macska – A macskák szénhidrát anyagcseréje sok vonatkozásban különbözik a kutyákétól. Kevesebb szénhidrátot emésztő enzim található a bélcsatornájukban, emellett folyamatos a fehérjékből történő glükóz előállításuk (glükoneogenezis) is, ami csökkenti a szénhidrát iránti és növeli a fehérjék iránti igényüket. További különbség, hogy a macskák szénhidrát hasznosítása is rosszabb, mert glükóz lebontására (glikolízis) más enzimet, a glükokináz helyett a hexokinázt használják, ami lassítja a folyamatot. Ennek ellenére az egészséges macskák jól viselik a szénhidrátok túladagolását, könnyen és gyorsan képesek alkalmazkodni hozzá, és a gyakran észlelt egészségügyi problémák, mint az elhízás és a cukorbetegség sem a szénhidrátok túletetésnek, hanem az energiatúletetésnek, így nagyrészt a feleslegesen adagolt zsíroknak tulajdonítható. A macskáknak is összességében szükségük van bizonyos mennyiségű szénhidrátra, mert annak hiánya tovább növeli a fehérje szükségletüket.

  3. Vadászgörény - Ennek az állatfajnak sok tekintetben hasonlít a szénhidrát anyagcseréje a macskákéhoz, de annál is szélsőségesebb. Nagyon kevés szénhidrátra van szükségük a táplálékukban és sokkal érzékenyebbek annak túladagolására is. A rostokat egyáltalán nem képesek megemészteni, de valamennyire szükségük van a normális bélműködés fenntartása érdekében. A hőkezelt keményítőt és az egyszerű szénhidrátokat ugyanúgy hasznosítják, mint a macskák, de ezek helyett sokkal inkább zsírt igényelnek az energiaigényük fedezésére. A görénytápok szénhidrát tartalma a leginkább rizsből, kukoricából és szójababból származik, és elsősorban a táp szemcséinek összetartása érdekében van szükség rá, de minél kevesebb van egy tápban belőlük, az annál jobb. Ezt leszámítva ajánlott kerülni a szénhidrátok etetését.

  4. Házinyúl - A nyulak képezik a társállatok körében a másik végletet, mert még a kutyák számára is emészthetetlen cellulózt is képesek részben hasznosítani. Ezt ők sem tudják maguk megemészteni, de a vakbelükben élő baktériumok és állati egysejtűek (protozoa) hasznosítják. Ezek rövid szénláncú zsírsavakat állítanak elő a cellulózból, amit a nyúl szervezete alakít át glükózzá. A nyulak amellett, hogy képesek a cellulózt hasznosítani, függenek is tőle. A bélműködésükhöz és a vakbél kiegyensúlyozott mikroflórájának fenntartásához ugyanis megfelelő mennyiségű rostra, főleg cellulózra van szükségük. Ha a takarmányuk ehelyett inkább könnyen emészthető mono- és oligoszacharidokban gazdag, akkor idővel csökken a hasznos mikroorganizmusok mennyisége a vakbelükben, ami a különböző kórokozók elszaporodásához és a nyúl idő előtti elpusztulásához vezethet. Ezért a cellulóz nélkülözhetetlen a nyulak számára, míg az egyszerű szénhidrátok bizonyos mennyiség felett etetve pedig kimondottan károsak..

Mint láttuk, rostra minden állatfajnak szüksége van, még azoknak is, amelyek nem képesek megemészteni (húsevők). A rostok összetett szénhidrátok, amelyek lehetnek vízben oldhatók (oligoszacharidok) és oldhatatlanok (poliszacharidok) is. Az oldható rostok közé tartoznak többek között a pektin, a gumik és a húsevők számára is fontos prebiotikumok, a fruktooligoszacharidok. Az utóbbiakról még lesz szó. Az oldhatatlan rostok pedig az olyan anyagok, mint a cellulóz, a hemicellulóz és a lignin. Ezeket az állatok nem tudják az emésztéssel lebontani, de a kérődzők bendőjében, illetve a többi növényevő állat (pl. házinyúl, rágcsálók) vastagbélének elülső szakaszában és vakbelében élő mikroorganizmusok képesek megemészteni. Az oldhatatlan rostoknak az azokat megemészteni egyáltalán nem tudó (pl. ragadozó) állatok számára is vannak előnyös táplálkozás élettani tulajdonságai. Elősegítik a jóllakottság érzés kialakulását, lassítják a gyomor ürülését, támogatják a tápcsatorna működését (perisztaltika) és vele a béltartalom továbbítását, fokozzák a hasznos bélflóra elszaporodását, segítik a feleslegessé vált salakanyagok eltávolítását a szervezetből, növelik az ürülék vízmegtartó képességét és ezzel annak teriméjét, amivel megkönnyítik a bélsárürülést és javítják a végbélzacskó kiürítését is. Ugyanakkor kedvezőtlen (elhízott állatok esetén inkább kedvező) tulajdonságuk, hogy rontják a takarmány táplálóanyagainak az emészthetőségét.

A takarmányelemzés során nyersrost tartalomnak azt nevezzük, ami híg savval és híg lúggal főzve sem oldható. A nyersrost kizárólag növényi eredetű táplálékokban fordul elő és többféle kémiai összetételű anyagból áll, de elsősorban a vízben oldhatatlan rostok alkotják.

Az állatok szénhidrátigénye a fejlődésük során jelentősen változik. Az újszülöttek kezdetben csak anyatejet fogyasztanak, amiben a legfőbb szénhidrát egy már említett diszacharid, a tejcukor (laktóz). Ennek megemésztéséhez egy laktáz nevű enzimre van szükségük, amivel ebben az életkorban bőségesen rendelkeznek. Később az anyatej mellett elkezdenek más táplálékot is fogyasztani a kölykök, közben fokozatosan csökken a szervezetükben termelődő a laktáz enzim mennyisége. A leginkább ez határozza meg, hogy hasmenést kapnak a tejtől a továbbiakban. A macskák és a vadászgörények többsége, de a többi állatfaj felnőtt egyedei is gyakran olyan kevés laktázzal rendelkeznek, hogy képtelenek a tejet megemészteni, vagyis nem tudják a tejcukrot lebontani. Az emésztetlen tejcukor ezért az emésztőcsatornában rendellenes erjedésnek indul és hasmenést okoz.

Mivel a tejtermékekben nincsen laktóz, a tejcukorra érzékeny állatok is fogyaszthatják. Az emésztőrendszert védő baktériumokban, vagyis probiotikumokban gazdag joghurt és kefir rendszeres etetése még a húsevők számára is ajánlható.

vissza az elejéhez

 

Zsírok és zsírszerű anyagok.

 

A zsírok, az olajok és a zsírszerű anyagok (lipidek) fontos tápanyagok. A felépítésük és az általuk ellátott feladat is rendkívül különböző lehet, de közös jellemzőjük, hogy vízben nem vagy csak rosszul, szerves oldószerekben (pl. éter, kloroform vagy benzin) pedig jól oldódnak, valamint az, hogy zsírsavakat tartalmaznak. Elsősorban energia forrásként szolgálnak, de testépítő anyagként is szükség van rájuk, emellett meghatározó a jelentőségük a táplálék élvezetessé tételében. Az állatok energiatárolásában és hőszigetelésében is fontos szerepet játszanak, emellett a különböző zsírban oldódó anyagok (pl. vitaminok) felvételéhez is szükség van rájuk. Nélkülözhetetlenek a sejtek és az azokat határoló hártyák felépítéséhez, valamint a koleszterin és a szteroid vázas hormonok, így a kortizol, a tesztoszteron, az ösztrogén és a progeszteron előállításában. Emellett a lipidek közé tartoznak a karotinoidok is, köztük az A-vitamin és annak előanyagai.

Az állatok számára a trigliceridek, a foszfolipidek, a lipoproteinek, a koleszterin és a zsírsavak egyaránt jelentős tápanyag forrásnak számítanak. Elsősorban azért értékesek, mert rendkívül koncentrált energiát tartalmaznak. Emiatt hizlalhatnak is, ezért óvakodni kell a túlzott etetésüktől. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy nem csak a táplálékkal kerülhetnek a szervezetbe, hanem a fölös mennyiségben felvett egyéb energiatermelő tápanyagok is végül zsírrá alakulnak, és ebben a formában elsősorban a bőr alatt és a hasüregben, valamint az izomrostok között tárolódnak.

A neutrális zsírok (trigliceridek) a glicerin (3 értékű alkohol) zsírsavakkal képzett észterei. A glicerinhez kapcsolódó három zsírsav lehet azonos (homoacid zsírok), de akár különbözhetnek is egymástól (heteroacid zsírok). A természetben előforduló zsírokban a zsírsavak általában páros szénatom számúak, de az állati szervezet zsírjában pártalan szénatomszámú, sőt elágazó láncú zsírsavak is előfordulnak.

Az olvadáspontjuk alapján a szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú zsiradékokat zsíroknak, a folyékony halmazállapotúakat pedig olajoknak nevezzük. Az előbbiek jellemzően állati, az utóbbiak inkább növényi eredetűek. A különböző táplálékokban sokféle állati zsír és növényi olaj található.

Az, hogy az egyes állatoknak mennyi zsiradékra van szükségük, a fehérjéhez hasonlóan nagyon változó lehet. A társállatok közül általában a vadászgörények igényelnek a legtöbbet, mintegy 20-25%-ra van szükségük. A macskák általában 15-20%-ot igényelnek A kutyák megelégszenek 10-15% közötti zsírtartalommal a táplálékukban, de mint a többi állatfajról, róluk is elmondható, hogy extrém igénybevétel esetén akár 50%-ra is szükségük lehet!

A zsírok emésztését a máj termelte epe készíti elő, ami detergensként apró zsírcseppekre osztja, majd az emésztést az elsősorban hasnyálmirigy eredetű lipáz enzim végzi, aminek során zsírsavak és monogliceridek keletkeznek. A koleszterin észtereket a szintén a hasnyálmirigyben keletkező észterázok hidrolizálják, aminek eredményeként koleszterin és zsírsavak jönnek létre. Ezek még a vékonybél falán keresztül felszívódnak, ezért az egészséges állatok ürülékében nincsen zsír. Ha a máj, az epehólyag vagy az epeutak megbetegedése miatt csökken az epetermelés, vagy romlik a hasnyálmirigy külső elválasztású tevékenysége, akkor egyre több zsír ürül a bálsárral, amitől az végül szürkésfehér színűvé és zsírossá válhat (steatorrhoea).

Ma a zsírsavak csoportosítása elsősorban azon alapszik, hogy milyen hosszúságú a szénláncuk, emellett a kötéseik alapján lehetnek telítettek és telítetlenek is.

A zsírsavak csoportosítása a szénlánc hossza alapján:

  1. Rövid szénláncú zsírsavak - Csupán 1-7 szánatomból állnak és a rövid szénláncú szénhidrátokhoz hasonlóan energia forrásként szolgálnak. Meglehetősen vízoldékonyak, ezért a vékonybelekből felszívódva a véráramba kerülnek, amivel azonnal a májba szállítódnak. Elsősorban a növényevő állatok, így a nyulak számára kiemelkedő a jelentőségük, mert a vastagbelük elülső szakaszában, illetve a vakbelükben rövid szénláncú zsírsavak képződnek a cellulózból.

  2. Közepes szénláncú zsírsavak - 8-12 szénatom számúak. Különösen a kókuszolajban található sok belőlük. A szervezetben a rövid szénláncú zsírsavakhoz hasonlóan viselkednek, de azokkal együtt óvatosnak kell lenni az etetésükkel, mert könnyen hasmenést okozhatnak, emellett a túladagolásuk ketonanyag képződéshez vezethet, ezért a ketózisos és az acidózisos állatok esetében kerülni kell az alkalmazásukat. A macskák különösen érzékenyek a közepes szénláncú zsírsavakra, akár zsírmáj szindróma kialakulását is okozhatják.

  3. Hosszú szénláncú zsírsavak - 12 feletti szénatomszámú szénláncból épülnek fel. A különböző állati zsírok és növényi olajok legfontosabb összetevői, ezért a táplálékkal felvett zsiradék többségét képezik. Ezek megemésztéséhez van szükség az epére és a lipáz enzimre, a felszívódásukat követően pedig nem a véráramba, hanem a nyirokkeringésbe kerülnek, amivel lassabban jutnak be a nagyvérkörbe.

A hosszú szénláncú zsírsavakat általában a szénlánc kötései alapján különböztetjük meg. Ez alapján a zsírsavak lehetnek telítettek, telítetlenek, valamint többszörösen telítetlenek is.

A zsírsavak csoportosítása a szénlánc kötései alapján:

  1. Telített zsírsavak - Nem tartalmaznak kettős kötéseket. Ilyen a palmitinsav és a sztearinsav, melyek a sertészsírban találhatók.

  2. Telítetlen zsírsavak – Egy vagy több kettős kötést tartalmazhatnak. Ide tartozik a kacsazsírban található linolsav, linolénsav és arachidonsav, és a növényi olajokban előforduló olajsav és linolsav is. Élettanilag értékesebbek, mint a telített zsírsavak. A telítetlen zsírsavakban található kettős kötések helye alapján különítjük el az omega-3, az omega-6, az omega-9 stb. zsírsavakat. Mindegyik ilyen csoportba sok zsírsav tartozik.

A telített zsírsavak elsősorban az állatok energiaszükségletének fedezésére szolgálnak és a test felépítésében vesznek részt, míg a telítetlen zsírsavak közül sok különleges feladatot lát el az állati szervezetben. Az utóbbiak közül a több kettős kötést tartalmazó többszörösen telítetlen zsírsavak (polyunsaturated fatty acids, PUFAs) a legjelentősebbek.

A különböző zsiradékok a szervezeten belül az anyagcsere során átalakulnak. Az állatok részben maguk is előállíthatják őket. A telítetlen zsírsavak az állati szervezetben nem vagy nem kellő mennyiségben képződnek, ezért ezek egy része nélkülözhetetlen, azaz esszenciális zsírsavak (essential fatty acids, EFAs). Ezeket az esszenciális aminosavakhoz hasonlóan a táplálékkal kell az állatoknak felvenniük, mert maguk nem képesek előállítani. Állatfajonként változhat, hogy melyeket szükséges külső forrásból fedezni és mennyire van szükség belőlük.

Az esszenciális zsírsavak ma már ritkán használt összefoglaló neve az F-vitamin.

Nem esszenciálisak, de különösen fontos szerepet játszanak a szervezetben, ezért kiemelést érdemelnek a hosszú szénláncú és többszörösen telítetlen omega-3 zsírsavak közé tartozó eikozapenténsav (EPA) és a dokozahexánsav (DHA). A táplálék velük való kiegészítésének számos kedvező élettani hatása van. Egyrészt mérsékelnek bizonyos gyulladásos és fájdalommal járó folyamatokat, mint az ízületgyulladás vagy a vesegyulladás. Gátolják a gyulladásos sejtek (segítő vagy helper T-limfociták) által termelt mediátor anyagok, a citokinek, valamint a különböző sejtekben termelődő prosztaglandinok előállítását, amelyek szintén fontos szerepet játszanak a gyulladásos folyamatokban. Emellett szívvédő hatásúak, mert segítenek megelőzni az aritmiákat és kivédeni a vérrögképződést. Segítik az idegműködést is, ezzel javítják a kedélyállapotot és a fiatal állatok látását. Az anyák megfelelő ellátása dokozahexánsavval bizonyítottan javítja az utódaik kognitív képességeit. Az anyagcserében is fontosak, mert étvágycsökkentő hatásúak, valamint támogatják a zsírok és a lipoproteinek anyagcserét. Végül, de nem utolsó sorban, szerepet játszanak a daganatok elleni védekezésben is, mert akadályozzák bizonyos daganatos sejtek növekedését, javítják a betegek általános állapotát és csökkentik a kemoterápiás kezelések káros mellékhatásait. Emiatt az esszenciális zsírsavak mellett általában kiegészítik omega-3 zsírsavakkal is a jobb minőségű gyári tápokat, amelyek közül az állatok számára az eikozapenténsav (EPA) a legfontosabb.

A társállatok mindegyike számára esszenciálisnak számít a linolénsav és a linolsav, amelyek omega-6 zsírsavak. Mindkettő, illetve a belőlük képződő további többszörösen telítetlen zsírsavak beépülnek a sejthártyák foszfolipidjeibe, és segítenek fenntartani a hártyák működését. A macskák és a vadászgörények emellett arachidonsavat is igényelnek, ami szintén az omega-6 zsírsavak közé tartozik. Linolénsav és linolsav a baromfi-, a marha- és a sertéshúsban is található, de a legjobb forrásuk a kukorica, a szója és különösen a napraforgó olaja, vagyis a szükséglet növényi forrásokból fedezhető a legkönnyebben. Az arachidonsav viszont kizárólag állati eredetű tápanyag, ami csak az emlősök és a halak (pl. halolaj) fogyasztásával vehető fel. Az omega-6 zsírsavakat bőrgyógyászati táplálék kiegészítőként is alkalmazzák. Erre a célra azok a készítmények a leghatékonyabbak, amelyekben az omega-6 és az omega-3 zsírsavak aránya 5:1 és 10:1 között van.

A felsoroltak mellett az emberek számára gyártanak omega-9 zsírsavakat tartalmazó készítményeket is. Ezeket azonban jobb nem adni az állatoknak, mert csökkentik az omega-6 és az omega-3 zsírsavak szintjét a szervezetben.

A zsírsavak értékesülése sem egyforma. A felszívódásukat a szénláncuk hosszúsága és telítettsége is befolyásolja. A rövidebb szénláncú és a telítetlen zsírsavak könnyebben szívódnak fel, mint a hosszabb és a telített szénláncúak.

A zsiradékokban, különösen az esszenciális zsírsavakban hiányos táplálkozás számos tünet kialakulásával járhat. Jelezheti tompa fényű szőrzet, száraz, korpázó és viszkető bőr, makacs bőrgyulladás, lassú sebgyógyulás, bágyadtság és elesettség, a növekedésben való lemaradás, májelzsírosodás, csökkent ellenálló képesség, valamint szaporodásbiológiai zavarok. A túladagolásuk viszont emésztőszervi betegségek kialakulásához és elhízásához vezethet. Az utóbbi ma az egyik leggyakoribb probléma, amiben a mozgásszegény életmód mellett a zsírok túletetése játszik kiemelkedő szerepet, mert kétszer annyi energiát tartalmaznak, mint az azonos mennyiségű fehérje vagy szénhidrát. Ezért a leghelyesebb mindig az igények figyelembevételével adagolni a zsírokat, vagyis többet kell adni a nagyobb igénybevételnek (pl. hidegnek, nehéz fizikai munkának) kitett állatoknak, mint a megterhelés alatt nem álló egyedeknek.

A táplálék zsírtartalmát a Soxhlet-féle extrahálással állapítjuk meg. Az ennek során kivont anyag a nyerszsír, vagyis tulajdonképpen az összes olyan szerves vegyületet, amelyek zsíroldószerekben (pl. éter, benzol, kloroform stb.) jól oldódnak. Ebben benne vannak a valódi zsírok, a viaszok, az illóolajok és a színanyagok is. A zsírok etetésre való alkalmasságát a savszámból és a peroxidszámból állapítják meg. A savszám 1g zsír savtartalmának közömbösítésére felhasznált KOH mennyisége mg-ban kifejezve. Arra lehet következtetni belőle, hogy mennyi zsírsav szakadt le a glicerinről. Ezek a szabad zsírsavak nem mérgezőek ugyan, de kellemetlen kaparós mellékízt adnak a tápláléknak. A peroxidszám pedig a hidroperoxid-csoportok számát jelzi. A peroxidszám az 1 kg zsír által felszabadított jódra elfogyott normál nátrium-tioszulfát oldat ml-einek a száma. A peroxidok mennyiségének növekedése oxidatív elváltozás, ami kifejezetten káros hatású a szervezetre. Az etetendő táplálék savszáma nem haladhatja meg az 50-es értéket, míg a peroxidszámnak 25 alatt kell maradnia, különben avas és etetésre alkalmatlan a táplálék.

vissza az elejéhez

 

Energia

 

Az energia nem egy tápanyag, mint az eddig felsoroltak és mint már láttuk, a szervezetük működéséhez szükséges energiát az állatok többféle tápanyagból képesek előállítani, mégis az egyes tápanyagok fontos tulajdonsága azok energia termelési képessége. A tápanyagokból nyerhető energia ugyanis az oxigén és a víz után az állati szervezet számára a harmadik legfontosabb alapvető létszükséglet. Az életműködések fenntartásához szükséges energia alapanyagát az állatok a különböző tápanyagok elfogyasztásával és oxigén belégzésével szerzik meg, és az energiát a különböző anyagcsere folyamataik segítségével állítják ezekből elő. Az állatok számára a legfontosabb energiaforrások a táplálékban található zsírok, szénhidrátok és fehérjék.

Az állatok napi energiaigényét több tényező határozza meg. Ilyen tényező a testméret (leginkább a testfelület), az aktivitás, a fizikai és az egészségi állapot. A különböző tápanyagok eltérő energiatartalmúak, ami többféleképpen is kifejezhető. A táplálék égéshője egyenlő a táplálék bruttó energiatartalmával (BE), ami egy erre a célra szolgáló berendezésben (kaloriméterben) kalorimetriás módszerrel állapítható meg, de a gyakorlatban általában a kémiai alkotók táblázatba foglalt égéshőjének összegzésével számolunk ki. Az egyes összetevők égéshője ismert, a glükóz 15,6, a keményítő 17,7, a fehérje 24, a zsír pedig 38,5-39 kJ/g bruttó energiát hordoz.

A bruttó energiatartalomból azonban nem minden energia hasznosul a szervezetben, ezért vezették be az emészthető (digesztibilis) energia (DE) fogalmát, ami a bevitt bruttó energia és a bélsárral ürülő (emészthetetlen) energia különbsége. Vagyis emészthető energia alatt az emésztő rendszerből felszívódott tápanyagok energiáját értjük.

Mivel a szervezetet további jelentős veszteségek is érik, mint a vizelettel távozó anyagok (karbamid, húgysav, hippursav) energiája, valamint a vastagbélben keletkező gázok, döntően a metán energiatartalma, ezért az energia hasznosulásáról megbízhatóbb képet fest a tápanyagok metabolizálható energia (ME) tartalma, ami az emészthető energia, valamint a vizelettel és bélgázokkal távozó energia különbsége.

Végül az energia egy része sem a szervek működésére, hanem hőtermelésre fordítódik, ami részben eltávozik a szervezetből, ezért bevezették a nettó energia (NE) fogalmát is, ami a metabolizálható energia és a hőtermelés különbsége. Ez utóbbi mutatja meg a legpontosabban, hogy valójában mennyi energia hasznosul az egyes tápanyagokból, mert a nettó energia csupán az, amit az állat a létfenntartásra, a fejlődésre és a munkavégzésre tud fordítani.

Az energia mennyiségét általában joule-ban (J) vagy kalóriában (cal) fejezzük ki. A joule a hivatalos SI nemzetközi mértékegység, a kalória használata ma már nem kívánatos, mégis elterjedt. Pedig az átváltásuk egyszerű, 1 cal = 4,1868 J. A gyakran használt „kilo” előtag 1000-szerest jelent, vagyis 1 kJ = 1000 J, a „mega” pedig a kilo 1000-szerese, vagyis 1 MJ = 1000 KJ. A takarmányok energiatartalmát elvileg MJ/kg értékben kell feltüntetni, de ez a törvényi előírás ellenére gyakran hiányzik

A különböző tápok összehasonlíthatóságát nagyon megnehezíti, hogy a csomagolásukon vagy egyáltalán nincs feltüntetve energiatartalom, vagy változó, hogy melyik van a felsoroltak közül megadva. Márpedig az egyik táp összes energiatartalma nem hasonlítható össze a másik nettó energiatartalmával, arról nem is szólva, hogy az egyiken olykor adagonként, a másikon pedig a teljes táp vagy a szárazanyag kilogrammonként szerepelnek az adatok, és az egyiken joule-ban, a másikon pedig kalóriában.

vissza az elejéhez

 

Vitaminok

 

A vitaminok változatos kémiai felépítésű, kis molekulájú, biológiailag aktív szerves vegyületek, amelyek nélkülözhetetlenek a szervezet megfelelő működéséhez. Általában csupán kis mennyiségben van rájuk szükség, de a hiányuk és egyes esetekben a túladagolásuk is káros lehet. Ez utóbbi a gyakorlatban leginkább csak az A- és a D-vitamin esetében fordul elő.

Az állatok szervezete a vitaminokat néhány kivétellel nem képes előállítani, ezért a táplálékkal kell biztosítani az igényelt mennyiséget. Néhány viszont kémiailag hasonló szerkezetű anyagokból, az elővitaminokból (provitaminok) az állati szervezetben is termelődhet.

A vitaminok különböző élettani szerepet játszhatnak. Az anyagcsere számtalan biokémiai folyamata csak bizonyos ásványi anyagok és vitaminok jelenlétében mehet végbe. A vitaminok ugyanis lehetnek különböző enzimek előanyagai (prekurzor) és enzimek működését segítő anyagok (koenzim) is. Emellett a vitaminok védhetnek a szabadgyökök ellen, részt vehetnek a véralvadás folyamatában, segíthetnek fenntartani a sejthártyák épségét, támogathatják az idegi impulzusok továbbítását és fontos szerepet játszanak az állatok szaporodásában is.

A vitaminok mennyiségének jelölésére a nemzetközi egységet (NE vagy IU) vagy valamely súlymértéket (mg vagy μg) használjuk.

Az állatok táplálékához gyakran kevernek vitaminokat. A szükségleten felül adagolt vitamin kiegészítés haszna vitatható. Sokan hisznek benne, hogy javítja az állatok egészségi állapotát és teljesítményét, ha vitamin kiegészítést biztosítanak a számukra. Ez azonban a legtöbb esetben tévedés. A vitamintöbblet ugyanis a legjobb esetben semmilyen hatással sincs a szervezetre. Túladagolni általában csak a zsírban oldódó vitaminokat lehet, de a közhiedelemmel szemben a vízoldékony, vagyis a felhalmozódásra nem hajlamos vitaminokból adott többlet nem javítja a szervezet működését, vagyis a megfelelő ellátáshoz képest ezek túladagolása nem jár semmilyen előnnyel, ezért felesleges, és a leginkább csak az állatok vizeletét teszi drágábbá. Különösen a túladagolt A- és D-vitamin, valamint sokszoros túladagolás esetén akár a C-vitamin is lehet ártalmas. A kereskedelmi forgalomban kapható tápokban ma minden olyan vitamin kellő mennyiségben megtalálható, amire az adott állatfaj adott korú egyedeinek szüksége lehet. Kiegészítésre a leginkább akkor van szükség, ha házi kosztot fogyaszt egy állat, mert ebben az esetben előfordulhat, hogy bizonyos fontos vitaminok hiányoznak a táplálékából. Ilyenkor indokolt lehet az adott állatfaj számára gyártott, jó minőségű multivitaminok adagolása, különösen a kölyök, vemhes és szoptató, valamint nehéz munkát végző, idős, beteg és lábadozó állatok számára. A felnőtt állatoknak még házi koszt etetése esetén is csak ritkán van szükségük vitamin kiegészítésre.

A vitaminokat az oldhatóságuk alapján zsírban és vízben oldódó vitaminokra osztjuk. Az előbbiek közé tartozik az A-, a D-, az E- és a K-vitamin, illetve bizonyos értelemben a zsíroknál már tárgyalt F-vitaminok is. Vízben oldódó vitaminok pedig a C-vitamin és a B-vitamin csoport tagjai (B1-, B2-, B3-, B4-, B5-. B6-, B7-, B12- és B13-vitamin), valamint a P-vitamin.

 

Zsírban oldódó vitaminok

A zsírban oldódó vitaminok legfontosabb közös tulajdonsága abban áll, hogy a táplálék zsírtartalmával együtt, abban oldva kerülnek be az állati szervezetbe, ami hosszú ideig képes jelentős mennyiségben raktározni őket. Az A-, a D-, az E- és a K-vitamin mellett bizonyos értelemben az F-vitamint soroljuk közéjük.

  1. A-vitamin (retinol): Sokféle formában fordul elő a szervezetben. A retinil palmitát a zsírban, elsősorban a májban tárolódik. Az állatok ennek a fogyasztásával jutnak hozzá, de több állatfaj, köztük a kutyák és a házinyúl is képes maga előállítani az elővitaminjából, a béta-karotinból, ami egy a növényekben található sárga színű pigmentanyag. A házimacskák és a vadászgörények erre nem képesek, nekik a táplálékukkal kell felvenniük az A-vitamint. Ugyanakkor minden anyaállatnak szüksége van elegendő béta-karotinra is, mert az antioxidánsként fontos a magzatok védelmében. Az A-vitamin nélkülözhetetlen a látáshoz, a szervezetben található különböző külső (bőr) és belső (nyálkahártya) hámok épségének fenntartásához, a szaporodáshoz, az immunrendszer működéséhez, valamint a csontok és a fogak fejlődéséhez is. A magzatburkok és az embriók megfelelő fejlődéséhez kielégítő ellátásra van szükség belőle. A C- és az E-vitaminnal együtt antioxidáns is. A hiányában étvágytalanság, látásromlás (éjszakai vakság), lassú fejlődés, csontproblémák, meddőség és a bőr, illetve a nyálkahártyák hámjának különböző megbetegedései, valamint a fertőzésekre való fokozott érzékenység alakulhat ki. Fiatal állatokban (leggyakrabban kölyökkutyákban) az elmondottak mellett a fejlődésben való visszamaradás és izomgyengeség jelentkezhet, emellett gyakran alakul ki vízfejűség (hidrocefalusz vagy hidrokefalusz) és hasadt szájpadlás, ezért nagyjából két éves korig feltétlenül ajánlott kiegészítést biztosítani az állatoknak. Az A-vitamin túladagolva is veszélyes lehet, erre különösen a macskák fogékonyak. Mérgezés általában az egyoldalú májetetés következtében alakul ki. Ilyenkor a csontok és a lágyszövetek fokozott elmeszesedése, csonttörések, valamint fogínygyulladás és foghullás is felléphet.

  2. D-vitamin: A napsütés, pontosabban az ultraibolya sugarak hatására keletkezik az állatok bőrének felszínén a koleszterinből. Ez a D3-vitamin (kolekalciferol), ami ugyanúgy inaktív, mint a növényi eredetű táplálékkal felvett D2-vitamin (ergokalciferol). Mindkettő a májban egy másik inaktív D3-vitamin formává, kalcidiollá alakul át. Ebből található a legtöbb az állatok szervezetében. A kalcidiolt végül a vese alakítja át kalcitriollá, ami a vitamin egyetlen aktív formája, vagyis az egyetlen olyan változata, ami vitaminként működik. Az aktív D3-vitamint (kalcitriol) szokás a hormonok közé is sorolni, mert teljesíti a hormonokra jellemző három alapfeltételt: döntő részben az állati szervezetben termelődik, kevésre van szükség belőle, és a keletkezési helyétől eltérő helyen fejti ki a hatását. A D3-vitamin sokféle szerepet játszik az állati szervezet működésében. A legfőbb feladata a szervezet kalcium (Ca2+) készletének a növelése. Elsősorban a bélben fokozza a kalcium felszívódást, emellett a vér kalcium szintjének megfelelően növeli vagy csökkenti a csontok elmeszesedését (kalcifikáció vagy dekalcifikáció), valamint részt vesz a kalcium vesével történő kiválasztásának szabályozásában is. Emiatt kiemelkedő szerepet játszik a csontozat fejlődésében, valamint az izom- és az idegműködésben is. Kulcsszerepet játszik az immunrendszer működésében. Túl azon, hogy nélkülözhetetlen a bőr és a nyálkahártyák felépítésében és működésében, amelyek egészsége szintén alapfeltétele a kórokozókkal szembeni eredményes védekezésnek, a T-limfociták és a monociták tevékenységére is hat. A D-vitamin aktiválja ezeket az immunsejteket, és beindítja az immunválasz kialakulását. Emellett szükség van rá az inzulin termeléséhez, valamint az egyik legfontosabb génregulátor is, amennyiben a sejtmagban különböző génekhez kapcsolódva szabályozza a mRNS-ek termelődését.A D-vitamin hiánya a növekedésben levő állatokban az angolkór (rachitis) nevű betegség kialakulásához vezet, a kifejlett állatokban pedig csontlágyulást (oszteomalácia) eredményezhet. Mindkét folyamat a csontok rendellenes mineralizációjával kapcsolatos, és ma már ritkán fordulnak elő, mert általános a tápok, különösen a kölyökállatoknak készítettek kiegészítése szintetikus D-vitaminnal, emellett azok kalcium- és foszfortartalmát is igyekeznek az optimális szinten tartani. A D-vitamin anyagforgalomban résztvevő szervek, elsősorban a vese megbetegedése miatt viszont elégendő inaktív elővitamin felvétele esetén is kialakulhat D-vitamin hiány. A D-vitaminok túladagolása ritkán fordul elő, leginkább a túlzásba vitt, vagy a más fajok és az ember számára gyártott vitaminokkal történő kiegészítés következménye lehet. A mérgezés étvágytalansággal, a csontok, a szív- és a vázizom, valamint a többi lágyszövet túlzott elmeszesedésével, emiatt sántasággal, valamint magzatkárosodással jár. Mivel a tünetek kezdetben hasonlítanak a vitamin hiányának a tüneteire, megtévesztheti a tulajdonost, aki emiatt még több kiegészítést adhat. D2-vitamin (ergokalciferol) a különböző növényi olajokban, D3-vitamin (kolekalciferol) pedig a májban, a tejtermékekben és a tojásban is található.

  3. E-vitamin (tokoferol): Az E-vitamin egy antioxidáns hatású zsírban oldódó vitamin, ami védi a tápanyagokat és az állati szervezetet a szabad gyökök káros hatásától. Emellett a sejthártyák kialakulásában, a sejtlégzésben és a zsírok metabolizmusában játszik szerepet. A hiányában károsodhatnak a sejtek, a szív- és a vázizomzat, a máj, a herék és az idegek is. Különböző betegségek, meddőség, izomsorvadás, sárga zsír betegség (steatitis), bélfekélyek és vérzések, valamint az ellenállóképesség gyengülése jelentkezhet. Az E-vitamin kevésbé toxikus, mint a többi zsírban oldódó vitamin, ezért a túladagolása extrém ritka. Fokozza a szervezet K-vitamin szükségletét, ezért olykor elhúzódó véralvadásban nyilvánul meg, ami K-vitamin adagolásával megszüntethető. Az állatok az E-vitamin szükségletüket a különböző növényi olajokból, gabonacsírából, állati eredetű zsiradékokból, májból és húsokból fedezhetik.

  4. K-vitamin: A véralvadásban játszik szerepet. Három formában fordul elő. A természetben a K1-vitamin (fillokinon) a zöld növényekben található, míg a K2-vitamin (menakinon) a halak húsában van, de a bélbaktériumok is termelik, ezért a hiánya ritka. Kiegészítésre a leggyakrabban K3-vtamint (menadion) használnak, ami a K-vitamin mesterségesen előállított (szintetikus) formája. A K-vitamin hiánya szinte kizárólag patkányméreg (warfarin) felvétele, hasonló hatású gyógyszer (kumarin) túladagolása, vagy a máj megbetegedése miatt alakul ki, és véralvadási zavart okoz. Súlyos májbetegségben a protrombin és a K-vitamin függő véralvadási faktorok (II, VII, IX és X-es faktorok) termelődése is csökken. Túladagolás nem szokott előfordulni, kutyákban vérszegénységgel hozták összefüggésbe. A K-vitamint az állatok különböző növényi tápanyagok és máj fogyasztásával tudják fedezni, de a bélbaktériumaik is szintetizálják.

  5. F-vitamin: A telítetlen zsírsavak bemutatásakor került tárgyalásra.

 

Vízben oldódó vitaminok

A vízben oldódó vitaminok nem tárolhatók, ezért az állatoknak a mindennapi táplálékukkal kell felvenniük őket a szükségletüknek megfelelő mennyiségben. A B-vitamin csoport tagjai (B1-, B2-, B3-, B4-, B5-. B6-, B7-, B12- és B13-vitamin), a C-vitamin, valamint a P-vitamin tartozik ebbe a csoportba.

B-vitaminok: Számos vitamint sorolunk közéjük, mint a B1- (tiamin), a B2- (riboflavin), a B3- (nikotinsav vagy niacin), a B4- (fólsav), a B5- (pantoténsav), a B6- (piridoxin), a B7- (biotin), a B12- (kobalamin) és a B13-vitamin (orotsav), valamint bizonyos értelemben ide sorolható még a kolin és a karnitin is. Az utóbbi kettőt azonban inkább a vitamin-szerű anyagok között szokás emlegetni, ezért mi is az egyéb tápanyagok tárgyalásakor mutatjuk be.

A legtöbb B-vitamin koenzim, vagyis olyan anyag, aminek a jelenlétére szükség van annak érdekében, hogy bizonyos enzimek elláthassák a biokémiai folyamatokat katalizáló feladatukat. A kobalamin, a fólsav és a kolin emellett a növekedésben, a különböző szövetek működésében és a vérsejtek termelődésében is kiemelkedő szerepet játszanak.

A B-vitaminok hiánya viszonylag ritkán fordul elő.

  1. B1-vitamin (tiamin) – A hiányát a leggyakrabban olyan nyers hal etetése okozza, amiben antivitamin (tiamináz enzim) van, olykor pedig az idézi elő, hogy a táplálék nem tartalmaz eleget belőle. Ilyenkor étvágytalanság és gyengeség mellett elsősorban a központi idegrendszeri tünetek (nyaklógatás, támolygás, görcsrohamok) jelentkezhetnek.

  2. B2-vitamin (riboflavin) - A húsokban és a tejtermékekben is sok van belőle, ezért csak vegetáriánus étrend esetén alakulhat ki a hiánya. Ilyenkor látászavart, az elülső végtag gyengeségét, szívelégtelenséget, a fejlődésben való visszamaradást és meddőséget is okozhat.

  3. B3-vitamin (nikotinsav vagy niacin) - Szintén az állati eredetű tápanyagok tartalmaznak sok nikotinsavat, ezért csak a vegetáriánus házi étrendben és a kukorica alapú tápokban lehet kevés belőle. A hiánya a fekete nyelv (black tongue) betegség kialakulásához vezet, ami étvágytalansággal, súlyvesztéssel és súlyos, gyakran fekélyes szájgyulladással (innen származik a neve), valamint olykor véres hasmenés kialakulásával és akár elhullással is járhat. A macskák különösen érzékenyek a nikotinsav hiányára, mert egyáltalán nem képesek előállítani.

  4. B4-vitamin (fólsav vagy M-vitamin) – Szerepe elsősorban a sejtosztódásban jelentős, ezért a magzatfejlődéshez és a különböző vérsejtek termelődéséhez is nélkülözhetetlen. Gyakran a kobalamin ellátás zavara (vagyis vegetáriánus étrend) miatt adódik gond a fólsav ellátással, mert az előbbi nélkülözhetetlen az utóbbi sejtekbe jutásához, emellett a vékonybél emésztési zavara miatt is kialakulhat a hiánya. Ez étvágyzavart, vérszegénységet (makrocitás anémiát) és a fehérvérsejtek mennyiségének csökkenését (leukopéniát és immungyengeséget), a magzatokban pedig a szájpadlás hiányos záródását okozhatja. Sok található a májban, valamint a zöldségekben és a gyümölcsökben is.

  5. B5-vitamin (pantoténsav) - Szinte minden élelmiszerben megtalálható, innen származik a neve is, de a gyártási folyamat során tönkremehet. A hiánya alacsony születési súlyhoz, az ellenállóképesség csökkenéséhez, étvágyzavarhoz, hasmenéshez, a máj elzsírosodásához, valamint szőrhulláshoz és különösen a fekete szőrű állatoknál korai őszüléshez vezethet.

  6. B6-vitamin (piridoxin) - A hiánya szintén ritka, mert ez is sokféle tápanyagban fordul elő, de olykor a pantoténsavhoz hasonlóan a gyártási folyamat hibái miatt tönkremehet. A hiánya vérszegénységet, bőrgyulladást, szőrhullást, a növekedésben való visszamaradást, veseköveket és fogszuvasodást, valamint idegrendszeri tüneteket és olykor akár elhullást is okozhat.

  7. B7-vitamin (biotin, H-vitamin) - A nyers tojásfehérje sok antivitamint (avidin) tartalmaz, ami gátolja a biotin felszívódását, ezért ez az egyik legjelentősebb vízben oldódó vitamin, amiből elégtelen lehet az állatok ellátása. A hiányakor elsősorban a szőrzet és a bőr rendellenességeivel, a szőr fénytelenségével és fokozott hullásával, valamint a bőr hámlásával és bőrgyulladással kell számolni. Emellett száraz szem betegséget, hasmenést, a végtagok bénulását és kis alomszámot is okozhat. A legtöbb biotin a marhamájban, a tojássárgájában és a sörélesztőben található, de szinte minden multivitamin kellő mennyiségben tartalmazza.

  8. B12-vitamin (kobalamin) – Elsősorban az állati eredetű táplálékokban fordul elő. A legtöbb a májban, a sertés- és kacsahúsban, a tojásban és a tejtermékekben található. Nélkülözhetetlen a vérképzéshez és fontos szerepet játszik a sejtosztódásban, a sejtnövekedésben és a fólsav sejtekbe juttatásában is. Emellett a DNS, az RNS, valamint az idegrostok mielin hüvelyének termelődéséhez is szükség van rá. A máj raktározza, ezért a hiánya csak tartósan elégtelen ellátás esetén fordulhat elő, amit a leginkább vegetáriánus étrend vagy felszívódási zavar idézhet elő. Az utóbbi esetben a gyomorfenék-mirigyek fedősejtjei által termelt glikoprotein (intrinsic faktor) elégtelensége okozza a problémát. A kobalamin hiánya során a fólsav hiányhoz hasonlóan étvágytalanság, vérszegénység (makrocitás anémia), valamint idegrendszeri tünetek kialakulása fordulhat elő.

  9. B13-vitamin (orotsav) – Kevéssé ismert vitamin. Szerepet játszik a fólsav és a kobalamin anyagcseréjében, védi a májat, enyhíti a szorongást és javítja a fizikai terheléstűrést. Megtalálható a tejsavóban és a gyökérnövényekben (petrezselyem, sárgarépa, zeller) is.

C-vitamin (aszkorbinsav): Szentgyörgyi Albert magyar biokémikus fedezte fel, aki ezért Nobel-díjat kapott. A C-vitamin a kollagén és a kreatinin előállításban játszik szerepet, emellett a fokozza a vas felszívódását is. Az egészséges állatok általában képesek a szervezetük számára megfelelő mennyiségben előállítani glükózból, ezért kevésbé érzékenyek a hiányára, mint az erre képtelen fajok. A kutyák, a házimacskák, a vadászgörények és a nyulak egyaránt elő tudják állítani, de az ember és a tengerimalac nem, ezért az utóbbiaknál a hiányában egy skorbut nevű betegség alakulhat ki. A többi állatfajnál viszont vitatható a C-vitamin kiegészítő adagolásának a haszna. A felesleg ugyanis a vizelettel távozik, amit nem csak drágábbá tesz, de savasabbá is. Ennek lehetnek káros következményei, mert a savasság vesekárosodást okozhat, és a savas vizelet miatt oldhatatlan oxalát kristályok és húgykövek képződhetnek a húgyhólyagban.

P-vitamin (rutin): A bioflavonoidok közé tartozó sárga festékanyag. Állatokban a hiánya nem okoz ismert tüneteket.

 

Antivitaminok

A vitaminokkal kapcsolatban érdemes szót ejteni az antivitaminokról is. Ezek olyan táplálék-összetevők, amelyek lebontják a vitaminokat, illetve akadályozzák azok felszívódását vagy működését.

  • Avidin: Az avidin egy fehérje, ami a tojásfehérjében található és gátolja a biotin felszívódását. Mivel a tojássárgája gazdag biotinban, ezért az egész tojás etetése általában nem vezet problémához, de az elkülönített nyers tojásfehérje tartós fogyasztása igen. Emiatt a tojást helyesebb főzve etetni az állatokkal, mert az inaktiválja az avidint és elpusztítja a tojásban gyakran megtalálható Salmonella baktériumokat is.

  • Tiamináz: A tiamint bontó tiamináz enzim található az egyes halakban és bizonyos növényekben (pl. páfrányokban) is. A tiamináz az avidinhez hasonlóan hőkezelés (pl. főzés) hatására elbomlik.

  • Kumarin származékok: A természetes dikumarol és annak mesterséges változata, a warfarin is antivitamin. A K-vitamin antagonistái, ezért vérzékenységet okoznak. A mérgezés leggyakrabban rágcsáló méreg fogyasztása miatt következik be.

    vissza az elejéhez

 

Ásványi anyagok

 

A növények és az állatok szervezete sok szervetlen ásványi anyagot tartalmaz. Ezek együtt a testtömeg mintegy 4-5%-át teszik ki. Az ásványi anyagok sokféle élettani folyamatban játszanak szerepet. Egyesek közülük nélkülözhetetlen feladatot látnak el, ezért az állatoknak a számukra szükséges mennyiségben és arányban kell a táplálékkal felvenniük ezeket is.

Az ásványi anyagok néhány élettani szerepe:

  • fehérjetermelés

  • hormonok előállatása

  • enzimek működése

  • oxigén felvétele és szállítása

  • ingerületvezetés

  • izomösszehúzódás

  • csont és porcképzés

  • véralvadás

  • vízháztartás

  • ozmotikus nyomás

  • sav-bázis egyensúly fenntartása

A makroelemek mindegyike és a mikroelemek többsége nélkülözhetetlen az állati szervezet életfolyamataihoz. A hiányuk és a túladagolásuk egyaránt lehet káros a szervezetre, de még a nem megfelelő arányuk is okozhat problémákat. Ezek a jelenségek ma már ritkán fordulnak elő a társállatok körében, mert a legtöbben gyári tápot etetnek, ami szabályozott és ellenőrizhető mennyiségben és arányban tartalmazza a fontosabb ásványi anyagokat. A nyomelemek hiánya viszont gyakran nem jár hiánytünetekkel.

Az ásványi anyag hiány kialakulásával elsősorban akkor kell számolni, ha egy állat tartósan nem jut elegendő ellátáshoz, mert nem eszik rendesen, válogat vagy rossz minőségű, nem az adott állatfajnak, életkornak, hasznosításnak és állapotnak megfelelő összetételű táplálékot (pl. ételmaradék) kap. Emellett hiány alakulhat ki akkor is, ha elegendő van belőlük a táplálékában, de egy másik ásványi anyag túladagolása akadályozza a felszívódásukat. Ez gyakran a kalcium túladagolása miatt következik be, ami a réz, a cink és más mikroelemek hiány kialakulásához vezethet még akkor is, ha azok kellő mennyiségben vannak a táplálékban. Az ásványi anyagok hasznosulását emellett az is befolyásolja, hogy milyen formában találhatók meg a táplálékban. A kalcium és a magnézium jól felszívódnak elemi formában, de más elemek (pl. vas és szelén) értékesülése akkor jobb, ha összetett molekulákban találhatók. Erre a legjellemzőbb példa a kelátkötés, amikor a fémek szerves savakkal alkotott vegyületekben találhatók meg. A kelátokban a szerves sav leköti a fémion összes szabad elektronját és mintegy ollószerűen veszi körül. Az ilyen molekulák felszívódása a legjobb, legjobb, ugyanis ez akadályozza a felszívódást gátló egyéb tápanyagok kedvezőtlen hatását. Ugyanakkor előfordulhat, hogy elegendő mennyiségben van jelen a táplálékban az adott fém elemi formában, de az nem tud felszívódni, ezért nem értékesül kellő mértékben.

A gyakorlatban a növendék állatokban és a nőstény tenyészállatokban jelentkezik ásványi anyag hiány a leggyakrabban, az utóbbiakban a vemhesség második felében és a szoptatás ideje alatt, mert ilyenkor a legnagyobb az állatok igénye.

A túladagolás általában annak következtében alakul ki, hogy felesleges kiegészítést kapnak az állatok. Az egyik leggyakoribb probléma a kalcium túladagolása. Ez ráadásul hasonló következményekkel jár a csont- és a porcfejlődés vonatkozásában, mint a hiánya, ami megtévesztheti és további túladagolásra sarkallhatja a tulajdonost, mert azt gondolja, hogy a tünetek az elégtelen ellátás következtében alakultak ki.

A kémiai elemzés (analízis) elengedhetetlen része az izzítókemencében történő elhamvasztás. Ennek során a szerves anyagok elégnek, a visszamaradó nyershamut pedig a különböző ásványi anyagok alkotják. A tápokban a megfelelő ásványi anyag ellátásról általában gondosan kialakított recepturával és megfelelő összetételű kiegészítők (premixek) hozzáadásával gondoskodnak.

 

Makroelemek

Azokat az ásványi anyagokat nevezzük makroelemnek, amelyek mennyisége meghaladja az állat teljes testtömegének 0,005%-át. A makroelemek mennyiségét g/kg vagy mg/kg mértékegységgel fejezzük ki.

Makroelemek:

  • kalcium

  • foszfor

  • magnézium

  • kálium

  • nátrium

  • klór

  • kén

Kalcium és foszfor: E két elem anyagcseréje szoros kapcsolatban áll egymással, ezért nem csupán megfelelő mennyiségben, de egymáshoz viszonyítva megfelelő arányban kell jelen lenniük a tápokban. Bármelyik hiánya vagy többlete, illetve a kettő nem megfelelő aránya káros lehet a szervezetre, mert csontfejlődési zavarok, meddőség és egyéb megbetegedések kialakulásához vezethet. A táplálékkal bevitt kalcium és foszfor tartalomnak csupán mintegy a fele (40-70%-a) hasznosul, amit a szervezet D-vitamin ellátása is befolyásol. A táplálékban igényelt kalcium és foszfor aránya állatfajonként némileg változó, általában 1,2:1 a kalcium javára. A kutyák 1,2:1 és 1,4:1 közötti, a macskák pedig 0,9:1 és 1,1:1 közötti arányt igényelnek, vagyis a kutyáknak némileg több, a macskáknak pedig nagyjából ugyanannyi kalciumra van szükségük, mint amennyi foszfort kapnak. Ezt az arányt általában a tápokhoz adagolt kiegészítéssel érik el.

A kalcium a szervezetben a legnagyobb mennyiségben előforduló ásványi anyag, fontos testépítő és elektrolit. Mintegy 98%-a a csontokban található. A csontok mellett az izomzatban és az emésztőszervekben is sok van belőle. Fontos szerepet játszik a csontépítésben, a különböző sejthártyák, így az idegek és az izmok működésében, a véralvadásban, valamint részt vesz a savak semlegesítésében és a különböző káros anyagok méregtelenítésében is. A hiányában étvágytalanság és növekedési zavar lép fel, rendellenessé válik a csontok és a fogak mineralizációja, ami növendék állatokban angolkór, felnőttekben pedig csontlágyulás kialakulásához vagy fogvesztéshez vezet, és súlyos esetben görcsrohamok is kialakulhatnak (tejláz, eklampszia). A kalcium túladagolása szintén számos problémát, köztük étvágyzavart, veseelfajulást, húgykövek kialakulását, a csontok és a porcok fejlődésének zavarát, sántaságot és a következményes cinkhiány miatt bőrelfajulást okozhat. Sok kalcium van a tejtermékekben és a tojásban, valamint a pillangósokban, a szénákban és a zöldtakarmányokban is.

A foszforból általában valamivel kevesebbre van szüksége az állatoknak. Szintén csont- és fogépítő elem, emellett a legkülönbözőbb struktúrák felépítéséhez és számos anyagcsere-folyamathoz is nélkülözhetetlen, beleértve az energiatermelés folyamatát. Mintegy 80%-a található a csontokban, a többi a lágyszövetekben van. A hiánya a leggyakrabban növényevő állatokban fordul elő, ilyenkor étvágytalanság, növekedési zavar, fénytelen szőrzet, csontfejlődési problémák és meddőség alakulhatnak ki. A húsevőkben a túladagolása gyakoribb, mert a húsokban sok foszfor található. A felesleges többlet felgyorsítja a veseelégtelenség kialakulását, emellett étvágytalansághoz, csontfejlődési zavarokhoz, a lágyszövetek elmeszesedéséhez, húgykövességhez és a mellékpajzsmirigyek másodlagos túlműködéséhez vezethet. Foszforból a kalciumnál felsorolt források mellett a húsokban is sok található.

Magnézium: Sokféle feladatot lát el a szervezetben. Szintén fontos csontépítő, a 70%-a a csontokban található. Emellett a szénhidrát és a fehérje anyagcserében résztvevő enzimek működésében, valamint a sejtek energiatermelésében és az ideg-izom ingerület átvitelében is fontos szerepet játszik. Nélkülözhetetlen a vízháztartás egyensúlyának fenntartásában, valamint egyes vitaminok (köztük E- és C-vitamin) és ásványi anyagok (kalcium, foszfor, nátrium és kálium) felszívódásához és hasznosulásához is. A hiányában depresszió és izomgyengeség alakul ki, olykor csontfejlődési zavar vagy görcsroham jelentkezik. Minderre a leginkább akkor kerül sor, ha az állat túl sok kalciumot vagy foszfort fogyaszt. A magnézium túladagolása esetén pedig húgykövek keletkeznek. Sok magnézium található a húsokban, az olajos magvakban, egyes zöldtakarmányokban és a szójában is. Normálisan a táplálék magnéziumtartalmának mintegy a 35%-a hasznosul csupán.

Kálium: Fontos elektrolit, ami nagy mennyiségben található a sejteken belül. Fontos szerepet játszik az ingerület terjedésében, az idegműködésben és az izom-összehúzódásban, számos enzim működésében, a fehérjeszintézisben, valamint a sav-bázis egyensúly és az ozmózisnyomás fenntartásában. A kálium egyensúlyának zavara különösen bizonyos beteg állatokban (pl. veseelégtelenség, idült hányás és hasmenés, vízhajtók szedése és Addison-kór során) fordul elő a leggyakrabban. Általában a hiánya alakul ki. Ilyenkor étvágytalanság, levertség és gyengeség a legjellemzőbb tünetek. A túladagolás nem okoz tüneteket, amíg a vesék megfelelően működnek, de veszélyesen magas kálium szint alakulhat ki veseelégtelenség és a mellékvesekéreg elégtelen működése (hipoadrenokorticizmus) során. Ez akár szívmegálláshoz is vezethet. Káliumot többek között a szójaliszt, a finomítatlan gabonafélék, a rizs és az élesztő fogyasztásával vehetnek fel az állatok, amelyekből átlagosan 85-90%-ban hasznosulhat.

Nátrium és klór: Szintén fontos ionok. Nélkülözhetetlen szerepet játsszanak a folyadékterek, az ozmózisnyomás és a sav-bázis egyensúly fenntartásában. Az anyagforgalmuk is sok szempontból összefügg egymással. Az állati eredetű táplálékokban sok, a növényi eredetűekben pedig kevés található belőlük. A szervezetben nem raktározódnak jól.

A nátrium emellett fontos ízanyag, valamint az ingerületvezetésben és az izom-összehúzódásban, a sejtek tápanyagfelvételében és salakanyagaik leadásában, illetve a cukroknak és az aminosavaknak az emésztőcsatornából történő felszívódásában is szerepet játszik. Az idült hasmenésben szenvedő és a gyakran fürdetett állatok az átlagosnál többet veszíthetnek. A nátrium hiánya étvágytalansághoz és kimerültséghez, valamint a szervezet kiszáradásához vezet. A konyhasó tartós túladagolása magas vérnyomás mellett csontritkulást is okozhat, mert a kalcium és a magnézium másodlagos hiányát idézi elő. A só mérgezés viszont ritka. A leginkább csak akkor fordul elő, ha nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű ivóvíz, mert a felesleg a veséken át távozik. Vízhiány esetén heveny só mérgezés alakulhat ki, ami szomjúsággal, magas vérnyomással, viszketéssel és kiszáradással, majd vaksággal, görcsrohamokkal és gyors elhullással járhat.

A klór a nátriumról elmondottak mellett a sósav előállításában, vagyis az emésztésben is kiemelkedő szerepet játszik. Az idült hányás tartós klórvesztéshez és a szervezet sav-bázis egyensúlyának lúgos eltolódásához (alkalózis) vezet.

A nátriumból és a klórból általában elegendő van az állatok táplálékában. Különösen nátrium-klorid, vagyis közönséges konyhasó formájában fordulnak elő, amivel gyakran egészítik ki a tápokat. Ebben másfélszer annyi klór található, mint nátrium, ami pontosan megfelel az állatok igényének. Emellett a hús, a hal, a tojás és a tejtermékek is sokat tartalmaznak belőle.

Kén: Az esszenciális aminosavak és ezáltal a fehérjék fontos összetevője, amelyekből sok található a bőrben, a szőrben és a szaruképletekben, valamint a májban és a hasnyálmirigyben is. Emellett sok kénre van szükség az inzulin hormon, a porcvédő kondroitin-szulfát és a véralvadást gátló heparin előállításához is. A kén általában kellő mennyiségben áll rendelkezésre az állatok táplálékaiban, ezért a hiánya vagy a túladagolása nem szokott előfordulni...

 

Mikroelemek

Mikroelemek azok az ásványi anyagok, amelyek aránya 0,005%-nál kisebb a szervezetben, ennek ellenére ezek is fontosak az állatok számára. A legtöbbre egészen kis mennyiségben van szükségük, mert csupán néhány enzim működését segítik elő. A mennyiségük kifejezésére a mg/kg, vagy μg/kg mértékegységeket használjuk. Az egészen kis mennyiségben előforduló mikroelemeket pedig nyomelemeknek is szokás nevezni. Ezek ppm mennyiségben fordulnak elő, ami egymilliomod részt (pars per million) jelent.

Fontosabb mikroelemek:

  • vas

  • réz

  • cink

  • mangán

  • jód

  • szelén

  • kobalt

  • fluor

  • bór

  • molibdén

  • króm

Vas: Sok enzim működéséhez van szükség rá, emellett a vörösvérfesték (hemoglobin), az izomfesték (mioglobin) és néhány más fehérje is tartalmaz vasat. A vörösvérfesték és az izomfesték tartalmazza a vas csaknem 80%-át, vagyis az elsősorban az oxigén szervezeten belüli szállításában működik közre. A maradék többsége a ferritinben és a hemosziderinben, egy része pedig a transzferrinben található. A ferritin és a hemosziderin sejteken belüli vasraktárak, vagyis bőséges ellátáskor vasat vesznek fel, hiány esetén pedig leadnak. A transzferrin pedig a vér fő vasszállító fehérjéje, amely a különböző sejtekhez szállítja a vasat. Az állatok tápláléka általában kellő mennyiségben tartalmaz vasat, kivéve az anyatejet, aminek alacsony vastartalma leginkább a nagytestű, gyors fejlődésű kölyökkutyákban és macskakölykökben vezethet vashiányhoz. Ezt leszámítva ez is egy ritkán előforduló probléma, hiszen a vas normálisan nem ürül ki a szervezetből, az a készleteit újra hasznosíthatja, de tartós vérvesztés miatt vashiány alakulhat ki. Ilyenkor a vörösvértestek megkisebbedésével és alacsony vérfesték tartalmával járó vérszegénység (hipokróm mikrocitás anémia) mellett durva szőrzet, gyengeség, fejlődésben való visszamaradás és a fertőzésekre való fokozott hajlam alakul ki. Olykor bélsárrekedés is felléphet. A táplálék túlzott vaskiegészítése túladagolást okozhat, amit étvágytalanság és súlycsökkenés jelez, valamint a foszfor felszívódásának a zavara. Sok vas található a húsban, a halban, a májban és a vérben, valamint a gabona magvakban, a pillangósokban és egyes zöldtakarmányokban is. A táplálék vastartalmának csupán 35%-a hasznosul, ezért a tápokat általában vassal is kiegészítik.

Réz: Az anyagcseréje szorosan kapcsolódik a vashoz. Szerepet játszik a vas felszívódásában, szervezeten belüli szállításában, és a hemoglobinba való beépülésében is. Emellett a réz számos enzim működését segíti elő, nélkülözhetetlen az energiatermelésben, a csontképződésben, a rostok és a kötőszövetek termelődésében, a vérfesték és a melatonin pigmentanyag termelődésében, valamint a szervezet szabad gyökök elleni védekezésében is. A réz hiánya ritka, de a felszívódását csökkentheti a túladagolt C-vitamin, kalcium, vas, kén, cink, kadmium, ólom, molibdén vagy ezüst. A rézhiány vérszegénységet, pigmentképződési és csontfejlődési zavart, a neutrofil granulocita fehérvérsejtek számának csökkenését (neutropéniát), szaporodásbiológiai rendellenességeket és magzati deformitásokat okozhat. A rézmérgezés sem gyakori, de néhány kutyafajta (terrierek, dobermann stb.) körében gyakori réztárolási betegség, ami egy olyan örökletes anyagcsere zavar, amikor a normális rézellátás ellenére rézmérgezés alakulhat ki. Ez a vörösvérsejtek tömeges pusztulásával és a réz májbeli felhalmozódása miatt súlyos májkárosodással jár. Legjellemzőbb tünetei a kedvetlenség, a lesoványodás, a hányás és a sárgaság. Különösen sok réz van a májban, a vesében és a különböző húsokban, beleértve a halakat is, valamint a gabona magvakban és a pillangósokban.

Cink: Szintén sok, legalább 200 enzim tevékenységét támogatja. Szükség van rá az immunrendszer működéséhez, a csontfejlődéshez, a nukleinsavak és a különböző hormonok előállításához, a különböző anyagok anyagcseréjéhez és a szervezet megfelelő fejlődéshez is. A hiánya leginkább a gyorsan fejlődő kölyökállatokban és az északi kutyafajtákban fordul elő. Az alaszkai malamutokban, a szibériai huskykban és más szánhúzó kutyafajtákban genetikailag kódolt cinkfelszívódási zavar fordul elő, máskor a kalcium túladagolása áll a hiány háttérben. A legjellemzőbb következmény a cinkhiányos dermatózis, aminek a tünete lehet a száj, az áll, a szem és a fül körüli szőrhullás, korpázás és váladékozás. A teljes bunda is lehet fénytelen és száraz, a mancsok gyakran pikkelyeznek. Emellett étvágytalanságot és hasmenést, látászavart, a fejlődésben való visszamaradást, meddőséget és immungyengeséget is okozhat. A túladagolás ritka, leginkább a túlzott kiegészítés következménye lehet, ami réz- és vashiányt is előidézhet. Cink leginkább a halakban és más húsokban, májban, tejtermékekben, tojássárgájában, szójababban, árpában és zabban található. A felszívódási aránya viszont csupán 5 és 40% között van, ezért az állattápokat általában kiegészítik vele.

Mangán: Ez is enzimek támogatása révén vesz részt az aminosavak és a zsírok anyagcseréjében, emellett nélkülözhetetlen a csontok és a porcok fejlődéséhez is. A felszívódását a kalcium és a foszfor túladagolása gátolja. A hiánya ritkán fordul elő és leginkább a fejlődésben való visszamaradást, csontfejlődési- és egyensúlyzavart, valamint meddőséget eredményez. Sok mangánt tartalmaz a máj, a vese, a tojás, a különböző gabonák, az olajos magvak és bizonyos zöldségek is.

Jód: Nélkülözhetetlen a pajzsmirigy hormonjainak az előállításához, ezért 75%-a a pajzsmirigyben található, de emellett sok más helyen is előfordul a szervezetben, így a tejmirigyekben, a gyomorban, a nyálmirigyekben és a csecsemőmirigyben is. A hiánya a társállatokban ritka. Leginkább a pajzsmirigy hormontermelésének csökkenésével, fejlődési zavarral, szőrhullással, gyengeséggel, rossz súlygyarapodással, meddőséggel és agresszív magatartással, valamint golyva és mixödéma kialakulásával járhat. A túladagolása is hasonló tüneteket idézhet elő. Sok jódot tartalmaz a jódozott konyhasó, a máj, a tojás és a hal. Az állatok tápjait általában kiegészítik jóddal.

Szelén: Egy antioxidáns, ami az E-vitamint helyettesítheti a szervezet szabad gyökök elleni védekezésében, valamint a jód anyagforgalmában, az immunrendszer működésében és a szaporodásban is fontos szerepet játszik. Rendkívül keveset igényelnek belőle az állatok, a túladagolása viszont könnyen vezet mérgezéshez. A hiánya ritka, leginkább a kutyákban és a növényevő állatokban fordul elő. Izomelfajulás, izomgyengeség, szívizom problémák, meddőség, kölyökhalál, veseelégtelenség, vizenyő, és a fertőzésekre való fokozott hajlam alakul ki. Túladagolva fokhagyma illatú leheletet, hányást, májcirrózist, görcsöket, vérszegénységet, izommerevséget és szőrhullást okozhat. A húsok, a belsőségek, egyes zöldségek és gabona magvak is sok szelént tartalmaznak, de gyakran olyan formában van jelen, amit az állatok szervezete nem vagy alig képes hasznosítani, ezért a tápokban általában kiegészítés is található.

Kobalt: Elsősorban a B12-vitaminban található, amit az állatok nem tudnak előállítani. A halhúsban és a tejtermékekben sok van. A hiányában bizonyos enzimek működése zavart szenved, lelassul a növekedés és romlik az állatok szaporodásbiológiai teljesítménye.

Fluor: Erősen mérgező mikroelem, de nagyon kis mennyiségben szükség van rá a csontok és a fogazat védelmében. Olykor a túladagolása okoz problémát, ami az állatokban az ivóvíz, az alumíniumkohók környékén termő növények fogyasztása vagy emberi fogkrémmel végzett fogmosás miatt alakulhat ki. Ilyenkor kimaródások és szürkésfehér elszíneződés keletkezhet a fogakban.

Bór: A mellékpajzsmirigy parathormonjának termelődését szabályozza. A hiányában és a túladagolása miatt is csököttség és vérszegénység alakulhat ki.

Molibdén: A különböző oxidáz enzimek működését segíti elő.

Króm: A szénhidrátok anyagcseréjében van szükség rá, támogatja az inzulin működését.

vissza az elejéhez

 

Víz

 

Az állati szervezeteknek mintegy kétharmada víz. Mint azt a kedvenceink biológiájáról írt könyvünkben olvasható, több tényező is befolyásolhatja ezt az arányt, ezért az újszülött állatok testének víztartalma 75-80%, az időseké pedig csupán 50-60% körül van. Azonban a víz nem csak a szervezet építőanyaga, de egyben az egyik legfontosabb esszenciális tápanyag is, amire szinte minden élettani folyamathoz szükség van.

A víz valamennyi sejtben, szövetben és testfolyadékban jelen van. Benne zajlanak a különböző biokémiai folyamatok, amelyek közül sokhoz vízre van szükség, mint azok egyik alapanyagára, emellett a szervezet szinte minden más működéséhez is elengedhetetlen a megfelelő vízellátás. A víz nélkülözhetetlen az emésztéshez, amiben fontos szerepet játszik a hidrolízis, vagyis az a folyamat, aminek során a nagy molekulák víz hatására kisebbekre bomlanak. Az emésztés mellett szükséges a felszívódáshoz, a keringéshez és a tápanyagoknak a sejtekhez való eljutásához, a gázcseréhez és a káros anyagok kiválasztásához is. Elengedhetetlen a test alakjának és rugalmasságának fenntartásához, a szervek védelméhez, kenőanyagként szolgál az ízületekben és a testüregekben is. Nélkülözhetetlen a hőszabályozáshoz, segíti a szervezetben termelődő hő eloszlását és a felesleg leadását, emellett a tejtermelés sem képzelhető el nélküle. Ezért elmondható a vízről, hogy az állatok számára az egyik legfontosabb tápanyag. Talán csak az oxigén fontosabb nála, aminek hiányában néhány perc után elpusztulnak az állatok. Zsírból elveszíthetik szinte a teljes tartalékukat, fehérjéből pedig a szervezetükben megtalálható mennyiségnek akár a felét is, de a testükben található víz alig 5%-ának elveszítése már a kiszáradás (exszikkózis vagy dehidráció) klinikai tüneteivel jár, 10%-os vízvesztés súlyos állapotot, 12%-os vízvesztés pedig akár elhullást idézhet elő.

Az állatok az életük során folyamatosan vizet veszítenek, a legtöbbet a vizeletükkel, ezért az életbemaradásuk érdekében vizet kell felvenniük. A vízigényük egy részét az eleségükkel, a többit pedig ivóvíz formájában elégítik ki. Emellett egyes anyagcsere-folyamataik során is termelődik víz. Ezt metabolikus víznek nevezzük, ami a zsírok, a fehérjék és a szénhidrátok elégetése során termelődik. Ez általában az igények kis részét, legfeljebb 10%-át képes fedezni, de bizonyos sivatagi állatok esetében ennél többet is.

Az állatok ivóvízigénye akár napi szinten is változhat, mert sok tényező befolyásolhatja. Ilyen a táplálék víztartalma, a külső hőmérséklet, a levegő nedvességtartalma, a testmozgás, az állat egészségi és szaporodási állapota (tejtermelés), a stressz és még sok más körülmény is. A táplálékban található vizet vegetációs víznek nevezzük, és általában 7 és 84% között van a mennyisége. Ez azt jelenti, hogy a legszárazabb tápok legalább 7, a nagyon lédús konzerv eledelek pedig legfeljebb 84% vizet tartalmaznak. A zöldtakarmányok víztartalma is jelentős, a magvakban viszont csupán kevés víz van. A táplálékkal ezért összességében nagyon különböző mennyiségű víz kerülhet be a szervezetbe, emiatt a napi ivóvízfogyasztás széles határok között változhat. Kísérlettel bizonyították, hogy ha a táplálék legalább 67% vizet tartalmaz, akkor az állatoknak nyugalmi körülmények között nincsen szükségük ivóvízre. De ez csak a megfelelő körülmények esetén igaz, ezért legfontosabb szabály az, hogy mindig álljon az állatok előtt friss ivóvíz.

Az alábbi táblázatban található adatok inkább csak tájékoztató jellegűek. A társállatok átlagos napi ivóvízigénye (ml/ttkg/nap):

kutya és macska: 25-70

vadászgörény: 75-100

házinyúl50-150

A leghelyesebb, ha akkora tálat vagy önitatót használnak, ami a legnagyobb vízigény esetén is egész napra elegendő ivóvizet fogad be az állat számára. Vagyis egy 15 kg súlyú kutyának nagyjából egyliteres itatótálra van szüksége, egy 3 kg-os nyúlnak pedig fél literesre.

Általában a csapvíz ugyanolyan alkalmas az állatok, mint az emberek itatására. A nem magas ásványi anyag tartalmú (5000 ppm-nál kevesebb oldott anyagot tartalmazó) ásványvizek is megfelelőek. Különösen a macskák esetében oda kell figyelni a vízminőségére, de ezen a téren ők is szolgálhatnak meglepetésekkel, mert előfordulhat, hogy azért nem isszák meg a felkínált akár legtisztább vizet sem, mert megszokták a régi ház csapjából folyó rossz minőségű, kissé fémes ízű, esetleg klórozott ivóvizet. Ezért érdemes figyelmet fordítani arra, hogy az áttérés fokozatos legyen.

Az ivóvíz hőmérséklete is meghatározó lehet. Az állatok többet isznak nyáron a hideg vízből, télen pedig inkább a szobahőmérsékletű vizet választják. Kimelegedett állatnak azonban nyáron is inkább állott vizet kell kínálni. Az állandóan szabadban tartott állatoknak télen temperált vizet érdemes biztosítani, vagy naponta többször friss ivóvízzel kell őket megitatni. A hó és a jég nem elfogadható vízforrás, ráadásul gyakran előfordul, ha a szabadban élő állatok szomjaznak, hogy a gépjárművekből szivárgó fagyállót fogyasztanak.

Az ivóvizet mindig tiszta, könnyen takarítható edényből vagy önitatóból kell kínálni. Az elhasználódott edényeket ki kell cserélni. A szennyezett ivóvíz baktériumokat, vírusokat és parazitákat tartalmazhat. A leggyakrabban a Giardia és a Leptospira fertőzés kerül az állatok szervezetébe fertőzött ivóvízzel...
Az állatok napi vízfogyasztását folyamatosan ellenőrizni kell. Ez azért is szükséges, mert az elégtelen felvétel egészségkárosodáshoz, súlyos esetben akár elhulláshoz is vezethet, másrészt pedig a fokozott vízfogyasztás (polidipszia) az egyik leggyakoribb betegségtünet, amit jobb időben észlelni. Egy állat vízfogyasztása könnyen mérhető, de több együtt tartott állat esetében viszont inkább csak az itatónál tett látogatások száma figyelhető meg.

vissza az elejéhez

 

Egyéb tápanyagok

 

Végezetül a már felsoroltak mellett érdemes szót ejteni néhány további tápanyagról, amelyek felépítése vagy különleges feladata alapján egyik említett csoportba sem sorolható be, pedig fontos szerepet játszanak az állatok szervezetében.

Különleges tápanyagok:

  • antioxidánsok

  • élesztő

  • fitokémiai anyagok

  • inozit

  • karnitin

  • kolin

  • lecitin

  • oxigén

  • para-amino-benzoesav

  • prebiotikumok

  • probiotikumok

  • tengeri algák és moszatok

Antioxidánsok: A vitaminok és az ásványi anyagok tárgyalása során többször esett már szó az antioxidánsokról. Ezek többféle szempontból is hasznosak. Egyrészt az állatok tápláléka sok zsírt tartalmaz, ami könnyen válik oxidáció áldozataivá. Ettől kellemetlen ízűvé, avassá válnak és elvész a tápanyagok egy része is. Minél több zsír van az állatok táplálékában, annál nehezebb megvédeni az avasodástól. Ehhez vagy az oxigéntől való teljes elzárásra, vagy pedig antioxidánsok hozzáadására van szükség. A felbontatlan konzervek oxigén hiányában védettek az avasodástól, de a száraz tápokat antioxidánsokkal kell megvédeni.

Az antioxidánsok másik jelentősége abban áll, hogy a sejtek működése során veszélyes (pl. mutációt előidéző) káros melléktermékek keletkeznek, köztük szabad gyökök. Ezek erősen oxidálnak, vagyis elektron felvételére képesek, és sok közülük nagyon agresszív ezen a téren. A szabadgyökök a hormonok termelésében és az immunfolyamatokban is szerepet játszanak, de ha túl sok van belőlük, megtámadják a sejteket, különösen a sejthártyákat. A magzat fejlődésének kezdeti szakaszától kezdve fontos a védőhatásuk minden szervezet számára. Az öregedés folyamatában és számos időskori megbetegedés (pl. ízületgyulladás és szívbetegségek) kialakulásában is szerepet játszanak. Ahhoz, hogy a sejt fenn tudja tartani a működését, semlegesítenie kell a felesleges szabad gyököket, amihez antioxidáns természetű anyagokra van szüksége.

Az antioxidánsok sokfélék lehetnek. Vannak természetesek, mint a glutation, az E- és a C-vitamin, vagy a béta-karotin, valamint mesterségesek is, mint a butilezett hidroxi-toluol (BHT), a butilezett hidroxi-anizol (BHA) vagy az etoxikin. A természetes antioxidánsok egy részét az állati szervezet maga is elő tudja állítani (pl. a legtöbb állatfaj szervezete elegendő mennyiségben termel C-vitamint), másokat pedig (pl. E-vitamin és szelén) a táplálékkal kell felvenni. Emellett a citromsav és a rozmaring is a természetes antioxidánsok közé tartoznak. Az előbbi sokféle gyümölcsben megtalálható, különösen sokat tartalmaznak a citrusfélék. A rozmaring (Rosmarinus officinalis) pedig egy közismert örökzöld fűszer- és gyógynövény, ami erős antioxidáns tulajdonságokkal is rendelkezik. A természetes antioxidánsoknak az a hátrányuk a mesterségesekkel szemben, hogy rövidebb eltarthatóságot tesznek csupán lehetővé, és maguk is korlátozott ideig tárolhatók csupán. A mesterséges antioxidánsokkal viszont jobban meghosszabbítható a száraz tápok eltarthatósága, mint a természetesekkel, de számos egészségügyi aggály vetődött már fel velük kapcsolatban. Emiatt sokat változott a szabályozás és a ma engedélyezett anyagoknak szigorúbb feltételeknek kell megfelelniük.

Élesztő: Gyakran tesznek az állatok tápjába élesztőt is. Ez a leggyakrabban sörélesztő, amit a sörgyártás során használnak, de használható az étkezési élesztő vagy az élesztő kultúra is. Az élesztők különösen gazdagok fehérjékben, köztük enzimekben, valamint B-vitaminokban, emellett jótékony hatással vannak a bél mikroflóra egyensúlyára is.

Fitokémiai anyagok: Olyan az állati szervezet számára hasznos növényi eredetű tápanyagok, amelyekből különösen sok található a nagyon színes zöldségekben és gyümölcsökben. Sokféle fitokémiai anyagot ismerünk, lehetnek különböző olajok, glikozidok, alkaloidok, szaponinok, tanninok és keserű anyagok is. Sok rendelkezik antioxidáns hatással (mint a citromsav), mások pedig az immunrendszer működését vagy a látást támogatják. A béta-kriptoxantin az ízületgyulladások, a likopin pedig a prosztata rák ellen nyújthat védelmet, a látásban pedig a lutein és a zeaxantin játszik pozitív szerepet.

Inozit: Nevezik B9-vitaminnak is. Olyan anyag, amit az állatok nagy mennyiségben maguk is elő tudnak állítani. Többek között a májban és a vesében keletkezik glükózból. Különösen sok található a központi idegrendszerben, de más szervek működéséhez is szükséges, többek között májvédő (lipotróp) tulajdonságú. Különösen stressz hatására fogyhat el. A hiányában fáradékonyság és idegkárosodás alakulhat ki. Elsősorban a húsfélék, a tejtermékek, és bizonyos növényi tápanyagokban található sok belőle.

Karnitin (L-carnitin): Olyan anyag, amit az aminosavak és a B-vitaminok közé is sorolnak. A szervezetben lizin és metionin aminosavakból képződik, és a zsíranyagcserében játszik szerepet, amennyiben lehetővé teszi, hogy a zsírok energiaként hasznosuljanak, vagyis zsírégető tulajdonságú. A hiánya következtében nőnek a zsírpárnák és csökken az állat teljesítőképessége. Emellett összefüggésbe hozható a macskák, a kutyák és az aranyhörcsögök dilatációs kardiomiopátiájával (DCM) is, ami egy alapvetően örökletes eredetű, elfajulásos, a szívizom túlnyúlásával és gyengeségével járó súlyos szívbetegség. A macskák zsírmáj-szindrómájában is szerepet játszik, aminek során a májsejtek olyan sok zsírt halmoznak fel, hogy nem képesek tovább működni. A karnitin termelődik a májban, de a legtöbb állat kiegészítésre szorul belőle. Sok karnitin található a húsokban és a tejtermékekben. A hiánya ritka, esetenként a tartós étvágytalanság és a fehérjében szegény táplálék etetése miatt alakul ki, de ennél gyakrabban egy örökletes anyagcserezavarnak köszönhető, ami megakadályozza, hogy a karnitin bejusson a sejtekbe.

Kolin: Az inozithoz hasonlóan ez is olyan anyag, amit az állatok szervezete képes lecitinből előállítani. Nevezik B11–vitaminnak is. A májvédő (lipotróp) hatású anyagok közé soroljuk, mert emulgeálja a zsírokat és a koleszterint, ezért a hatására azok nem rakódnak le a májban, az epehólyagban és az érfalakon. A májvédő gyógyszerek egyik fontos összetevője a hasonló tulajdonságú inozittal együtt. Emellett számos más biológiai folyamatban is részt vesz. Védi a sejthártyák és a sejtstruktúrák épségét és szerepet játszik a sejtek energiaellátásában, az információ átadásban, a sejten belüli kommunikációban és más folyamatokban. Sokféle táplálékban található, különösen a máj, a tojás, a földimogyoró és a búzacsíra tartalmaz sokat belőle.

Lecitin: zsírszerű anyag (foszfolipid), tulajdonképpen semleges és poláros lipidek természetes keveréke, amit részben a máj állít elő, részben pedig a táplálékkal kell felvenni. A tojássárgájában mutatták ki először, ezért a nevét annak görög neve (ilecithos) után kapta. A lecitin a sejtfal fontos építőeleme és védelmezője, szükség van rá a sejtek működéséhez, segíti a zsírok és a koleszterin szállítását a vérben, és a zsírok feldolgozását, emellett a csontvelő, az idegrendszer, a szív és a máj működésében is szerepet játszik. Elsősorban a hús, a zöldségek és gyümölcsök, valamint a gabona tartalmaz sok lecitint.

Oxigén: Az állati szervezet számára közismerten nélkülözhetetlen anyag, de valójában nem tekintjük tápanyagnak, mert az állatok nem a táplálékukkal, hanem a légzés során veszik fel. Ezt követően a tápanyagokhoz hasonlóan a vérkeringés szállítja el a sejtekhez, ahol részt vesz a sejtek anyagcseréjében. A sejtek anyagcseréje ugyanis különböző tápanyagok és oxigén felvételével, illetve salakanyagok és szén-dioxid leadásával jár. A sejtekben zajló anyagcsere folyamatok két alaptípusa van és mindkettő igényel oxigént, vagyis a különböző építő (anabolikus) folyamatok során ugyanúgy oxigénre van a sejteknek szüksége, ahogy az energiát szolgáltató (katabolikus) folyamatokhoz. A legtöbb azonban az energiatermelésre használódik el, aminek a leghatékonyabb módja az, hogy a sejtekben található glükóz égéssel lebomlik. Az így keletkezett energiát a biológiai munkánkban ismertetett módon az ATP köti meg és tárolja, illetve biztosítja a sejt számára, amikor energiára van szüksége. A legtöbb ATP a mitokondriumokban a citromsavciklus során keletkezik, amihez oxigénre is szükség van. A legtöbb energia a mozgáshoz (izmok), az életműködések és a sejtfalfeszültség fenntartásához, valamint az anyagok aktív szállításához szükséges, ezért ezek a szervezet leginkább oxigénigényes folyamatai is.

Para-amino-benzoesav (PABA): Ezt is sorolták a B-vitaminok közé B10-vitaminként, de valójában nem az, hiszen nem életfontosságú tápanyag, de egyes bélbaktériumok számára nélkülözhetetlen, emellett számos előnyös hatással van az állati szervezetre is.

Prebiotikumok: Valójában a szénhidrátok közé tartoznak. Oldhatatlan rostok, amelyek a legtöbb állat számára emészthetetlenek, csak a bélflóra természetes tagjai képesek hasznosítani. Mivel a belekben lakó mikroorganizmusok állandóan versengenek egymással az erőforrásokért, a normális bélflóra tagjainak azon képessége, hogy hasznosítják a prebiotikumokat, versenyelőnyt jelenthet a kórokozó baktériumokkal szemben, amelyek erre képtelenek. Ezért a prebiotikumok a hasznos mikroorganizmusok táptalajaként különösen fontos szerepet játszanak a bélflóra kívánatos egyensúlyának kialakításában és fenntartásában. A prebiotikumok általában vízben oldódó rövid láncokból állnak (oligoszacharidok). Sok fruktooligoszacharid sorolható ide, amelyek a természetben számos növényben (pl. a cukorrépa, hagyma, gabonafélék, rizs) megtalálhatók, de viszonylag kis mennyiségben, emellett mesterségesen is előállíthatók. A cukorrépagyártás melléktermékeként keletkező melasz és a kávépótlóként ismert cikóriára cserje (Cichorium intybus) különösen gazdag prebiotikumokban. Ha ezek elegendő mennyiségben állnak rendelkezésre az állatok táplálékában, akkor jelentős segítséget nyújtanak abban, hogy a fontos védelmi szerepet betöltő hasznos bélbaktériumok kiszorítsák a prebiotikumokat hasznosítani képtelen kórokozó (patogén) baktériumokat.

Probiotikumok: Olyan mikroorganizmusok, amelyek a prebiotikumokhoz hasonlóan segítenek az állatok bél mikroflórájának egyensúlyát fenntartani. Ezek a bélbaktériumok is a táplálékkal kerülnek az állati szervezetbe, vagyis tápanyagok. A bélcsatorna természetes lakói, ahol nagy számban fordulnak elő. Sokféle létezik belőlük. A legismertebbek az Escherichia coli, a különböző Lactobacillus és Bifidobacterium fajok. A bélbaktériumok a növényevő állatokban tápanyagokat bontanak le és tesznek hasznosíthatóvá, ami különösen a cellulóz hasznosításában fontos, és valamennyi háziállatban segítenek fenntartani a bélflóra egyensúlyát azzal, hogy versengéses alapon akadályozzák a káros baktériumok elszaporodását, emellett serkentik a beleket bélelő hámsejtek fejlődését és az immunrendszer működését is.

Tengeri algák és moszatok: Viszonylag új összetevőnek számítanak az állatok tápjaiban a tengeri algák, hínárok és moszatok, pedig fontos ásványi anyagok, köztük a vas, a kálium, a jód és számos nyomelem kiemelkedő természetes forrásának számítanak. Emellett könnyen emészthető fehérjéket és más hasznos anyagokat (pl. klorofillt, béta-karotint és vitaminokat) is tartalmaznak.

vissza az elejéhez

 

UGRÁS A KÖVETKEZŐ RÉSZHEZ

 

Dr. Csikós Károly Miklós
állatorvos
Mancsok Állatorvosi Rendelő

 

© MANCSOK, 2017.